A migránsokról

[Vendégszerző]

A lányt sok éve ismerem. No, nem, ez talán mégiscsak túlzás, tudok róla ezt-azt. Egy cégnél dolgoztunk sok éve. Nyelvszakot végzett, a karrierje töretlenül menetel egy multinál. A rosszmájúak szerint ennek oka nem az esze, de én rosszmájú véleményekre sosem adtam. Kedves, szolid, mosolygós.

Egy közös ismerősünk józan észre és gondolkodásra buzdító fb-posztja alatt kezdünk el beszélgetni. Kikéri magának, hogy abban a német kisvárosban, ahol él, már a helyi diszkóba sem lehet úgy elmenni, hogy ne legyenek ott ők. Képet is posztol. Vidáman táncoló, fekete bőrű emberek. A fehérek száma ugyan az illetők mintegy hússzorosa, de ilyen csekélységek nem riasztják el a lányt a kétségbeesett megállapítástól: „Már most többen vannak, mint mi. Ezek a… migránsok.”

Innentől privátban ír nekem. Jogos, félti az állását, amit azonnal elvesztene, ha a főnöke látná a rasszista kirohanását. Ilyet nem kockáztat. Inkább linkel egy elgondolkodtatónak szánt cikket. Hogyaszongya, ezek bizony mind kannibálok. Erőszakosak, az emberélet számukra mit sem ér. Primitívek, soha nem tudtak beilleszkedni sehova. Akiket gonosz emberek milliószámra akarnak erőszakkal betelepíteni hozzánk. Akiknek a nyelvében még jövő idő és feltételes mód sincs. Akiknek a  mosolya mögött a gazdag európai kegyetlen kirablásának terve áll. Mert gyűlölnek minket. Mert fehérek vagyunk. Mert kell nekik a vérünk varázslási célokra.

A cikk egy kormánypárti rémhírportálon jelent meg, ahol Soros György a Sátán. Orbán Viktor a Megváltó. A migránsok gonoszak. Brüsszel gonosz. Az ENSZ gonosz. Aki nem ért velünk egyet, az az ördöggel cimborál. De majd milyen jót nevetünk, ha egy migráns megerőszakolja a lányát, vagy agyonveri az idős, beteg apját! Mert mi megmondtuk. Mindent előre megmondtunk.

„Jó, de most már én befogom a számat tényleg, látom, hiba volt megint megszólalnom, úgy sem tudjuk meggyőzni egymást, mindenesetre én szóltam. ” – köszön el. Első felháborodásomban fontolgatom, hogy esetleg elküldjem a beszélgetést a főnökének, de nem teszem meg. Én megértem, hogy fél. A félelem egészen emberi dolog, mindenkiben benne van. Abba a hitbe ringatom magam, hogy nem gonosz vagy buta ő (na jó, azért nyelvszakot végzettként bekajálni, hogy minden afrikai nyelv ugyanolyan, és egyik sem ismeri a jövőben bekövetkező cselekmények koncepcióját…), csak hát fél. Annyira fél, hogy irányíthatóvá vált. Hogy ki által, azt már tudjuk.

Most inkább azt nézzük meg, kitől fél.

Nem vagyok sem szociális munkás, sem szociológus, sem aktivista, sem önkéntes bármilyen humanitárius célokat zászlóra tűző szervezetnél. Egy egyszerű, Németországban élő családanya vagyok, aki jelenleg egy államilag támogatott, intenzív nyelvtanfolyam keretében szeretné megszerezni középfokú német nyelvvizsgáját. És aki a következő emberekkel tölti minden délelőttjét négy hónapon keresztül, akiktől a fent említett lány retteg.

Lássuk, kikről van szó. Történetek következnek emberekről.

A. Szíriából érkezett a feleségével és a lányával. A németje borzalmas, a latin betűkkel nehezen boldogul. Soha semmilyen idegen nyelvet nem tanult még korábban, otthon saját bevallása szerint egyszerű kétkezi melósként dolgozott. Általános iskolai végzettsége van. A kedvenc írója Goethe és Shakespeare, minden művüket olvasta, persze arabul. Mivel semmilyen magasabb végzettsége nincs, tudja, hogy nem kapkodnak majd érte a munkaerőpiacon. Ezért azt mondja, kétszer olyan szorgalmasan kell tanulnia, mint másoknak. Szeretne itt maradni, eltartani a családját. Szeretné bebizonyítani a társadalomnak, hogy ő igenis képes minderre.

H. afgán születésű, egyedülálló fiatal férfi. Egy tálib börtönből szökött meg, előbb Iránban próbált dolgozni, de ott nem kapott állandó tartózkodási engedélyt. Gyalogszerrel vágott át az országon, közben itt-ott dolgozott egy-két hónapokat. Iskolai végzettsége nincs, angolul annyit tud, amennyit a békefenntartóktól felszedett. Jelenleg egy afgán tulajdonú étteremben mosogat és felszolgál, persze feketén. Nem tudja még, meddig maradhat, elképzelhető, hogy nem kap menekültstátuszt. „Nem tudom, akkor mit fogok csinálni.” – válaszolja kérdésemre olyan hangsúllyal, ami után a beszélgetőpartnernek elmegy a kedve bármilyen további kérdezősködéstől.

K. szintén Afganisztánból érkezett, 25 éves. Mindig érdekelték a nyelvek, állítása szerint öt nyelven beszél folyékonyan. Könyvelő a szakmája, de abban sosem dolgozott, helyette inkább az apja boltjában segített be. Két éve az apját felrobbantották az utcán, a családja eladta a boltot. Az ebből befolyó pénzből tellett az európai útra. Reméli, hogy az anyját és a két öccsét családegyesítés keretében Németországba hozathatja. A németórára ritkán jár be, nem látja értelmét. (Némettanárunk sajnos nem áll a helyzet magaslatán sem didaktikai készségek, sem nyelvtudás terén.) „Többet tanulok tévénézéssel, meg ha beszélgetek az utcán.” – szól az indoklás.

I. és A. iraki jezidiek, büszke ateisták. Fiatal házaspár, gyerekük nincs. A férj orvos, a feleség villamosmérnök. Moszulban éltek, már akkor megléptek, amikor az ISIS még a közelben sem volt. Tudták, mi szokott történni a jezidiekkel; szerencsére nekik volt elég pénzük és kapcsolatuk ahhoz, hogy egyenest Németországba repülhessenek. A rokonaik még mindig Irakban élnek, viszonylag távol a közvetlen harcoktól. Egyszer szeretnének hazatérni, de nem tudják, lesz-e arra egyáltalán lehetőségük. Családalapításra gondolni sem mernek, egy gyereket nem tennének ki soha a menekültlétnek. A háborúkat szerintük a vallások okozzák. Meggyőződésük, hogy ha mindenki ateista lenne a Közel-Keleten, nem lennének háborúk. Ezt a véleményüket persze csak Európában vállalhatják szabadon, otthon halál járna érte.

N. afgán születésű, hindu vallású. 25 éve költözött el Afganisztánból. Egy évig Indiában élt, utána Németországba költözött. Három gyereket nevelnek a férjével, ő maga eddig főállású családanya volt. Most, hogy a gyerekek már nagyok, szeretne dolgozni, ezért jár a tanfolyamra. Habár a beszéddel nincs gondja, a nyelvtan sok fejtörést okoz neki. Nem tudja, hogy fog átmenni a nyelvvizsgán, de nagyon igyekszik. Ez itt Németország, itt papír nélkül sehová sem jutsz.

M. afgán származású, csendes, szerény, 20 éves lány talpig csadorban. Mélyen hivő, számára az iszlám a belső békét és az élet nehézségeibe való belenyugvást jelképezi. Nem vágyik karrierre, családot szeretne. A bevándorlási hivatalban megfenyegették, hogy ha nem prezentál rövid időn belül nyelvvizsgát és nem kezd szakmát tanulni, megvonhatják a menekültstátuszát. Úgyhogy legjobb tudása szerint igyekszik tanulni. A családjából ő tud a legjobban németül, bárhova mennek, ő tolmácsol. A korábbi életéről nem beszél, azt mondja, az egy „rossz élet” volt.

E. Ghánában született, 15 éve él Európában. A férje német, totyogókorú kisfia van. Egy világvégi kis faluból származik, egy vályogkunyhóban született. Ösztöndíjjal sikerült egy jó középiskolában érettségiznie. Egy másik ösztöndíjjal Londonban szerzett pénzügyi diplomát. Férjével felváltva élt Angliában és Németországban, most a Brexit miatt a végleges németországi letelepedés mellett döntöttek. Fergeteges humora éles ésszel és irányító személyiséggel párosul. Nem érti, amikor az emberek lemenekültezik. Szerinte ő semmi elől nem menekült, ő egyszerűen csak kihasználta a lehetőségeit.

M. iráni állampolgár, negyvenes éveiben jár. Gépészmérnök, senki sem üldözte. Nemrég megszűnt az állása, jobb híján most a tanfolyammal üti el az időt két állásinterjú között. Saját elmondása szerint az állami propagandából és a folyamatos tiltásokból lett elege, emiatt kelt útra. Szerencsésnek tartja magát, a családja jó körülmények között él, nem szorulnak arra, hogy támogassa őket. Rendszeresen hazajár Iránba, de nem boldog az ottani légkörtől. Szerinte az irániak több szabadságot érdemelnének, de ő túl öregnek tartja már magát ahhoz, hogy tüntetésekre járjon. Saját családja nincs, sosem akart. „Nem olyan típus.”

N. szintén iráni, harmincas éveiben jár, ápolónő, egy hároméves kislány anyukája. Anyagi okokból jött Németországba, otthon éhbérért dolgozott borzalmas körülmények között. A nélkülözésből lett elege. Reméli, hogy ha megszerzi a felsőfokú nyelvvizsgát, itt jobban fizető állást kap majd. Ahogy az iráni nők általánosságban külföldön, ő sem hord kendőt. Nem vallásos, szerinte ez az egész kendő-mizéria csak porhintés, amivel a komolyabb gondokat próbálják elfedni.

A. Irakban született, 28 éves, orvos. Családjával még gyerekként költözött Szíriába, ami akkor, a 2000-es évek elején a béke szigetének tűnt. A diploma megszerzése után nem volt választása, Szíriában a kormányzat dönti el, hogy egy orvos hol és milyen formában dolgozik, nem ő maga. Így kezdett el egy vidéki kórházban dolgozni, ahonnan akkor menekült el, amikor a fejére robbantották a munkahelyét. Úgy gondolja, még az idén meglesz a diplomája honosításához szükséges nyelvvizsgája, és akkor elkezdhet dolgozni. Praxist szeretne nyitni, a kórházakból elege lett egyszer és mindenkorra. Nem esett jól neki a tanárunk megjegyzése, miszerint az arab orvosok pénzért bárkit kiírnak betegszabadságra és bármilyen gyógyszert felírnak hasraütésre. Igyekszik bebizonyítani, hogy ő is tud és ér annyit, mint egy európai orvos.

N. Jemen fővárosából származik, 22 éves, egy évig járt főiskolára gazdasági és üzleti tanulmányok szakon. Elmondása szerint Jemenben most nagyjából mindenki mindenki ellensége, de az igazi probléma az, hogy az egymással szembenálló csoportokat külföldről pénzelik és látják el fegyverrel. Az ő apját egyszerűen lelőtték, az anyja és három húga közül az egyik egy rakétatámadásban haltak meg. Ismerősök hiteleztek neki uzsorakamatra, amiből kifizette az embercsempészeket, akik Európába hozták. Nem tudja, hogy vissza tudja-e majd adni a pénzt, vagy lesz-e egyáltalán kinek. A két, korábban életben maradt húga felől két éve nem hallott. Nem tudja, élnek-e még egyáltalán. Abban biztos, hogy Jemenbe soha nem fog visszamenni, állítása szerint egyetlen életcélja, hogy Németországban maradhasson.

W. szíriai keresztény, 32 éves, nőtlen. A hite miatt korábban senki sem támadta, Szíriában sokféle felekezet élt sokáig törékeny békében. Dietetikusként végzett, de egy állami cégnél dolgozott IT-menedzserként. A táplálkozás-tudományt érzi a hivatásának, de mint mondja, ha egy hétre van 20 dkg rizsed, amiből gazdálkodhatsz, akkor beszélhetsz te mindenféle zsírsavakról meg nyomelemekről, ezzel a szakmával nem fogsz sokra menni. A diplomája nem kompatibilis a német követelményekkel, nem fogják elismerni. Viszont IT-területen meg nincs végzettsége, úgyhogy egyelőre nem tudja, mit fog később csinálni. A C1 nyelvvizsga viszont így is, úgy is kell, így most erre készül. Hétvégente kikapcsolódásként templomba jár, csak fájlalja, hogy az igehirdetést nem mindig érti. Arab nyelvű katolikus misét eddig még nem talált egy templom programjában sem.

B. Eritreából érkezett egy évvel ezelőtt. Korábbi életéről igen szűkszavú, ha arról kérdezik, általában úgy tesz, mint aki nem értette a kérdést. Szegény, sokgyerekes keresztény család sarja, a középiskolát anyagi okokból nem tudta befejezni. Szereti a romantikus regényeket, amiket az anyanyelvén olvas. Állítása szerint nincs tehetsége a nyelvekhez, nyűgnek érzi a némettanulást. A jövőről nem tud mit mondani. „Isten majd eldönti. Egyelőre legyen meg a B2 nyelvvizsga.” – válaszolja mosolyogva.

R. angoltanár, általános iskolában tanított Szíriában. 27 éves, férje, gyereke nincs. Azt mondja, a gyerekek az iskolában bőven pótolták a saját gyereket, de most megeszi az unalom. Úgy gondolja, itt elég jó esélyei lennének egy nyelviskolában tanítani, de a diplomája elkeveredett, amikor lebombázták a lakóházat, ahol a szüleivel élt. Mindenük megsemmisült a ruhán kívül, ami rajtuk volt. Bármilyen papírt Szíriából beszerezni manapság a lehetetlent súrolja, így nem tudja, mihez fog később kezdeni. Egyelőre egy családnál lakik au-pairként, de erre hosszú távon nem alapozhat. Kedve lenne megszerezni egy másik diplomát, de a helyzete túl bizonytalan még ahhoz, hogy belevágjon egy képzésbe.

A. szőke, kék szemű szíriai. Sokan nem hisznek neki a külseje alapján, amikor azt mondja, hogy a Közel-Keleten született. Még az igen vaskos arab akcentusa ellenére is képes elvegyülni az átlagnémetek között, amit állítólag ki is használ. Hogy mire, azt inkább nem árulta el, csak cinkosan mosolygott… Alavita, de a vallás sosem érdekelte igazán. Az egyetemre saját bevallása szerint is csak félgőzzel járt, pár félév után ott is hagyta, szakmája így nincs. „Én mindig feltalálom magam” – válaszolja, amikor a jövőbeli terveit firtatjuk. Egyelőre tetszik neki, hogy itt szabadság van, és az embereknek nem kell együttélniük a robbanások és a puskaropogás zajával. Nem titkolja, hogy kissé lenézi az ittenieket az „első világbeli problémáikkal”, mint hogy egyesek nem takarítják fel a kutyáik ürülékét a parkban, vagy hogy a szomszéd autójának csikorog a fékje megálláskor. Azt mondja, a németek elpuhultak, és nem látják az igazi problémákat. Meg hogy folyton panaszkodnak. Például a menekültekre, mint ő.

Hát tőlük félünk többek között itt, az úgynevezett fejlett világban. Tanulság nincs, hacsak az nem lehet az, hogy az emberek bizony a különbözőségeik ellenére nagyon is egyformák tudnak lenni. Én legalábbis magam körül ilyen embereket látok – akik nem rosszabbak és nem jobbak nálam. A csoporttársaim által újra és újra szembesülök a saját hibáimmal is, ez pedig rengeteget segít mások elfogadásában. Az én véleményem szerint végső soron ugyanolyan menekült migránsok vagyunk mindannyian, akik egy jobb, emberhez méltóbb élet reményében elhagytuk a szülőhazánkat. Nem látok különbséget magunk között, akármennyire is ezt akarja elhitetni velem az izzadságszagú kormánypárti propaganda.