Szerző: Sasha Sagan
Fotó: Sasha Sagan
Egy homokszínű házban laktunk; a bejárati ajtóba egy szárnyas kígyót és egy napkorongot gravíroztak. Mintha nem is New York államban, hanem az ókori Sumériában vagy legalábbis egy Indiana Jones-filmben járna az ember. Maga a ház egy mély szurdokra nézett, azon túl pedig Ithaca városára. A múlt század fordulóján egy Cornell-i titkos társaság, a Szfinxfej-sír (Sphinx Head Tomb) főhadiszállása volt, de a század második felében hozzáépítettek egy-két hálószobát és egy konyhát, az 1980-as évek végére pedig már magánlakássá alakult; itt laktunk az én csodálatos édesanyámmal és -apámmal.
Apám, Carl Sagan, a csillagász, űrtudományokra és kritikus gondolkodásra tanította a Cornell hallgatóit. Akkoriban már jól ismerték és rendszeresen szerepelt a tévében is, milliókat inspirálva az univerzum megismerésére a lelkes kíváncsiságával. A Szfinxfej-sírban azonban anyámmal, Ann Druyannal együtt könyveket, esszéket és forgatókönyveket írtak a tudományos módszertan népszerűsítése érdekében az érzésük szerint a kultúra elhódításával fenyegető babonák, miszticizmus és vakhit helyett. Mélységesen szerették egymást – most pedig, felnőtt fejjel már azt is látom, hogy a szakmai együttműködésük is az egységük egy újabb kifejeződése volt, egy másfajta szeretkezés. Egy hasonló projekt volt a 13 részes, a PBS gondozásában elkészült sorozat, a Kozmosz is; szüleim ezt is együtt írták, és apám vezette a műsort. A sorozat egy új inkarnációját pedig épp nemrég mutatta be anyám a Fox-on, vasárnap esténként.
Általános iskolás koromban az iskola után otthon lenyűgöző leckéket kaptam szkeptikus gondolkodásból és az univerzum szekuláris történelemből, napi ebédlőasztali beszélgetések formájában. Szüleim türelmesen vették fontolóra és válaszolták meg “miért?”-kérdéseim végtelen sorát, és soha nem zárták le egyiket sem azzal, hogy “mert csak” vagy “mert én azt mondtam.” Minden egyes kérdésemre őszinte, alaposan megfontolt választ kaptam – még azokra is, amelyekre pedig valóban nincsenek igazi válaszok.
Egy nap, amikor még mindig nagyon kicsi voltam, a saját szülei felől érdeklődtem apámtól. Anyai nagyszüleimet jól ismertem, de kíváncsi voltam, hogy miért nem találkoztam soha az ő szüleivel.
– Mert meghaltak – mondta szomorkásan.
– Fogsz majd még találkozni velük újra? – kérdeztem.
Elgondolkodott, majd azt felelte, hogy bár semmire sem vágyik jobban a világon, mint hogy újra találkozhasson a szüleivel, mégsincs semmi oka – sem pedig bizonyítéka – arra, hogy higgyen bármiféle, a halál utáni életben, ezért nem enged a kísértésnek.
– Miért? – kérdeztem.
Ekkor azt mondta, nagyon finoman, hogy veszélyes lehet pusztán azért hinni dolgokban, mert szeretnéd, ha igazak lennének. Ha nem kérdőjelezed meg folyamatosan mind a saját, mind pedig mások véleményét, gondolatait és állításait, úgy könnyen kihasználhatnak, főleg az úgymond “illetékes”, “kiemelt pozícióban lévők”. Majd hozzátette még azt is, hogy bármi, ami tényleg valóságos, gond nélkül kiáll minden vizsgálódást.
Amennyire emlékszem, ekkor kezdtem először megérteni a halál véglegességét. Ekkor egy amolyan miniatűr egzisztenciális válságba sodródtam, de a szüleim mellettem voltak és megnyugtattak anélkül, hogy egy pillanatra is eltértek volna a tudományos világnézetüktől.
Mint mondták, “Most, ebben a pillanatban is élsz. Ez pedig egy fantasztikus dolog. Ha belegondolsz abba a rengeteg, majdhogynem végtelen sok elágazásba azon az úton, ami bárkinek – egy-egy konkrét embernek – a megszületéséhez vezet, végtelenül hálás és boldog lehetsz amiatt, hogy most itt vagy és önmagad vagy. Képzeld el azt a számtalan potenciális, alternatív univerzumot, ahol például az ük-ük-nagyszüleid soha nem találkoztak és így te sem jöttél világra soha. Mi több, van szerencséd azon a bolygón élni, ahol és amelynek a levegőjéhez, vizéhez és napjának melegéhez alkalmazkodva és annak örülve fejlődött ki a fajtánk. A DNS-ed összeköt minden ősöddel – és még azon is túl, magával az univerzummal, mert a tested minden egyes sejtjének az anyaga a csillagok szívében alakult ki. Apám elhíresült mondásával élve, csillagpor vagyunk és ahogy ezt előadta, valóban úgy is éreztem magam.
Sasha és az apja az irodájában, 1988.
Megtanítottak a szüleim arra is, hogy bár az élet nem tart örökké, az az idő, ami kijutott nekünk, mégis egy páratlanul csodálatos dolog, amiért mindannyiunknak parttalanul hálásnak kellene lennünk. Ha örökké élhetnénk, úgy nem is lenne annyira fantasztikus.
Hétéves koromban aztán egy másik, nagyobb házba költöztünk, épp csak egy kicsivel odébb, ötpercnyire a régitől, hogy helyet biztosítsunk érkező testvéremnek, Samnek. A Szfinxfej-sír egy ideig üresen maradt, mielőtt szüleim nekiláttak a felújításának, hogy legyen egy helyük, ahol csendben és nyugalomban írhatnak, olvashatnak és dolgozhatnak együtt. Ahogy az lenni is szokott, a felújítás alaposan elhúzódott – és miután végre megszületett a régi ház ragyogó új inkarnációja, sokat már nem használták. Nem sokkal később ugyanis apám egyre sápadtabbá vált és egyre gyengébbnek érezte magát. Az orvosi vérvizsgálat kimutatta, hogy egy ritka vérbetegségben szenved.
Seattle-be költöztünk, hogy a legjobb orvosok kezelhessék. Remisszió, visszaesés, csontvelő-átültetés, visszaesés, második csontvelő-átültetés, remisszió, visszaesés, harmadik csontvelő-átültetés. Aztán 1996 téli napfordulóján végleg itt hagyott minket. 14 éves voltam akkor.
A Szfinxfej-sír üresen maradt, csak apám papírjai, kézzel írott jegyzetei, fényképei, tennivaló-listái, születésnapi képeslapjai, gyerekkori rajzai és bizonyítványai töltötték meg egyre jobban. Több ezer különálló tétel, gondosan bedobozolva és elpakolva óriási irattároló szekrényekbe. Anyám próbált egy olyan helyet találni, amely méltó otthonául szolgálhatott volna ezeknek a kéziratoknak és emléktárgyaknak – egy nagyszerű ember élete hagyatékának – de egyetlen egyetem vagy más intézmény sem volt hajlandó ezt biztosítani a számukra.
Ahogy teltek előbb a hónapok, aztán az évek, anyám annak szentelte magát, hogy továbbvigye apám örökségét, valamiképpen folytatva a közösen megkezdett munkájukat a halála után is. Onnantól kezdve, hogy először felmerült benne a Kozmosz egy új, felfrissített változata megalkotásának ötlete, buktatókkal, meetingekkel és “talán”-okkal teletűzdelt négy év telt el addig, míg végül találkozott Seth McFarlane-nel, a Family Guy alkotójával – és nem mellesleg apám munkásságának nagy rajongójával. Innentől már – köszönhetően jelentős részben Seth-nek – nem tartott sokáig, mire beindult az új Kozmosz forgatása. Anyám vezényletének és a műsorvezető Neil deGrasse Tyson elbűvölő személyiségének köszönhetően újra emberek tízmillió részesülhetnek a tudomány apám derűs szkepticizmusával tálalt nagyszerűségének.
Tett azonban ezen túlmenően Seth még mást is az apám hagyatékának megőrzéséért, amiről viszont már jóval kevesebb szó esett: gondoskodott róla, hogy a Kongresszusi Könyvtár méltó módon megőrizze a Szfinxfej-sír teljes tartalmát – a nukleáris télről írott esszéket, a Vénusz klímájáról írott dolgozatokat, az ötletvázlatokat, egy csillagközi küldetésre tervezett űrhajó gyermekkori rajzát, mindent.
Óriási megtiszteltetés ez, amitől úgy érzem, hogy halálában apám mégis elért egyfajta halhatatlanságot – és bár ez csak egy amolyan parányi, emberi, földi halhatatlanság is csupán, mégis ez az egyetlen, igazán valóságos halhatatlanság, amelynek elérésében az ember reálisan reménykedhet. Egy napon persze a mi civilizációnk is összeomlik majd; valakik a jövőben talán olyasféleképpen tekintenek majd a Kongresszusi Könyvtárra, mint mi ma az Alexandriai Könyvtárra. Egész fajunk kihal majd, a legtágabb értelemben véve, vagy átalakul valami mássá, ami nem azt tiszteli már majd, amit mi ma. Évmilliárdok múltán pedig, amikor a Nap is meghal, magával viszi azt is, ami az életből a Földön még esetleg megmaradt.
Mire felnőttem, részletekbe menően megtanulhattam apámtól, hogy pontosan miért is lehetetlen az igazi halhatatlanság – mégsem tudtam megállni azonban, hogy el ne képzeljem, amint a 23. vagy 24. század iskolás gyermekei összegyűlnek egy vitrin körül, amelynek üvege apám egyik kéziratát őrzi, és ránézve úgy érzik, hogy valamiféle, ténylegesen kézzelfogható módon mégiscsak sikerült meghosszabbítania az életét.
Azon a tavalyi tevékeny, bár egyébként szürke novemberi napon, azon a héten, amikor a 79. születésnapja lett volna, összegyűltünk a családommal, a barátainkkal, valamint apám számos kollégájával és egykori diákjával Washington D.C.-ben, hogy együtt ünnepeljük az új Carl Sagan és Ann Druyan Archívum Seth Macfarlane Gyűjteményének átadását. Amikor azonban beléptem az ország történelmének roppant katedrálisába, nem a halhatatlanság érzete fogadott, hanem annak épp az ellenkezője: a Gutenberg-Biblia és a Gettysburgi Beszéd híres, eredeti másolatai előtt rádöbbentem: ez nem az örök élet emlékműve, hanem egy mauzóleum.
Ahogy egyes párok időről időre megújítják az esküjüket, úgy újítottuk meg azon a napon mi is a gyászunkat. És mindazok tudatában, akik annyira szerették őt, apám abban a pillanatban egyszerre volt újra eleven és mégis fájdalmasan eltávozott. Ott, azon a napon, a Kongresszusi Könyvtárban kristályosodott ki számomra a halandóság és halhatatlanság nagy talánya – abban a hatalmas univerzumban elfoglalt parányi helyünk paradoxona, amelyre a szüleim tanítottak meg először a Szfinxfej-sírban.
Forrás: NYMag.com
Eszmetár 