Képek és bizonyítékok, avagy miért is kell a feminizmus a feminizmus ellenzőinek

Szerző: Derrick Clifton

“Így néz ki egy antifeminista. 🙂 ” – http://womenagainstfeminism.tumblr.com/

Antifeminista nő. Jó kis oximoron, nemde?

Tumblren és Facebookon szerveződnek közösséggé “Nők a feminizmus ellen” név alatt a mainstream feminista mozgalmakkal szembeni megvetésüket hirdető nők, feliratos fotókban közvetítve kristálytisztán az üzenetüket: soha, de soha ne merészelje feministának nevezni őket senki.

És bár egyfelől tiszteletben kell ugyan tartani minden nézőpontot, kiváltképpen az ilyen élénk vitákat kavaró kérdésekben, másfelől azonban ezek a nők számos olyan érvet is felsorakoztatnak, amelyekből egyben az is teljesen egyértelművé válik, hogy sokuknak sajnos halvány fogalma sincs arról, hogy miről is szól valójában a feminizmus, és ezzel komoly károkat is okozhatnak.

Közszemlére tett retorikájukból – hogyan, hogy nem – a nemi erőszak “kultúrája” (annak normálisnak és elfogadhatónak minősítése) köszön vissza, gendervaksággal és olyan ősöreg sztereotípiákkal együtt, melyek szerint a feministák szőröslábú, melltartó-égető, férfigyűlölő, leszbikus méregzsákok, akik szerint minden rossz gyökerei a férfiak – avagy a patriarchátus, ahogy mi nevezzük. Ez a tájékozatlanság és valóságtagadás erősen emlékeztet az úgynevezett férfijogi aktivistákra (FJA-k), akik azért fújnak a feministákra, mert azok – szerintük – nem tisztelik az ő küzdelmeiket. Hogy a gender-egyenjogúsági mozgalom tágabb körei már eddig is – és továbbra is – komoly figyelmet fordítottak a férfiak előtt álló kihívásokra és elismerték az ezek leküzdésére tett erőfeszítéseiket, az valamiért már nem jut el hozzájuk.

A fotósorozat egyre növekvő népszerűsége jól mutatja, miért is kell minden eddiginél behatóbban és árnyaltabban kommunikálnunk és világossá tennünk, hogy mit is jelent valójában az, ha valaki feminista – és ezen belül még figyel az interszekcionalitásra is. Chimamanda Ngozi Adichie nigériai írónő gyakran idézett definíciójából kölcsönözve, feminista az, aki hisz a biológiai és társadalmi nemek (gender) társadalmi, politikai és gazdasági egyenjogúságában.

E definíció lencséjén keresztül nézve ezeket a fotókat, egyből világossá válik, hogy ezek a nők vagy teljességgel tudatlanok afelől, hogy milyen hatással volt és van mindennapi életükre a feminizmus – vagy agymosták őket az FJA-k. A hétköznapok gyakorlatába ültetett feminizmus legfőbb sarokköve a lelkiismeretes, empatikus hozzáállás a nemek, gender-identitások és -kifejeződések teljes skálája iránt. Színesbőrű, genderfluid férfiként pedig itt ragadnám meg az alkalmat saját férfiprivilégiumom elismerésére ebben a diskurzusban, és megerősítem, hogy a gender-egyenjogúsági mozgalom tágabb körei mindenféle gender-identitás és -kifejeződés felszabadítására törekednek és folyamatosan keresik az ehhez vezető utakat.

Az alábbiakban csak néhány példát mutatnék ezen érvek számos hibáira, bízva benne, hogy a feminizmusról folytatott eszmecsere hathatósan kiradírozhatja ezeket az üzeneteket.

1. “A feminizmus nem vesz tudomást a férfiség és a maszkulinitás nehézségeiről.”

Nincs szükségem feminizmusra, mert hajlandó vagyok elismerni, hogy a férfiaknak sincs könnyű dolguk, és nekik is megvannak a maguk küzdelmei!

Haladjunk sorjában: bell hooks szavaival élve, a feminizmus mindenkié.

A patriarchátusnak és a férfiprivilégiumoknak köszönhetően jelenkori, nyugati társadalmunkban erősen felülreprezentáltak a férfiak és rendre övék az utolsó szó úgy a társadalmi, mint ahogyan az intézményi élet szinte minden egyes szegletében is. Abszolút többségben vannak a Kongresszusban, több pénzt kapnak azonos munkáért, nem szólnak bele az utódnemzéssel kapcsolatos döntéseikbe, nem korlátozzák az ezirányú ismeretszerzésüket, és az erőszakot is a kultúra részévé tették. A nőknek ezzel szemben nap mint nap szembe kell nézniük ezekkel a nehézségekkel, mivel őket kihagyták a társadalom alapelveinek kidolgozási folyamatából.

Ennek ellenére számos nő foglalkozik a férfiak nehézségeivel is, így például az aránytalanul magas öngyilkossági és az alacsonyabb iskolázottsági rátával, valamint a börtönipar életromboló hatásaival. Mások eközben inkább a nőket természetszerűleg érintő nehézségekre összpontosítanak már csak azért is, mivel ezeket már így is túl sokáig hagyták figyelmen kívül a hatalom letéteményesei – túlnyomórészt férfiak. Nincs abban tehát semmi meglepő, ha a nők elsősorban a közvetlenül a saját életüket érintő ügyekre összpontosítanak, és csak azután kezdenek foglalkozni közvetlenül a férfiak küzdelmeivel is.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a feminizmus ne értené a férfiak előtt álló kihívásokat, vagy hogy egyáltalán nem is foglalkozna ezekkel. A gender-egyenjogúságért és a nők felszabadításáért folytatott küzdelemben minden nem és gender képviselői együtt, vállvetve dolgoznak egy inkluzívabb valóság kialakításán.

2. “A feminizmus igazságtalanul hibáztatja a férfiakat a nemi erőszak eseteiért; elvégre a felelőtlen nők jelentik a legnagyobb gondot.”

Nincs szükségem feminizmusra, mivel ha kiütöm magam egy buliban és szexelek egy idegennel, akkor az az én felelőtlenségem, nem pedig nemi erőszak!

Nem számít, hogyan öltözködik valaki, mennyit ivott vagy mennyire gondolja róla úgy bárki, hogy “nagyon is akarja”, a nemi erőszak egyáltalán nem lesz elfogadható soha.

Az áldozat hibáztatásával és a felelősség áthárításával éppen arról tereljük el a diskurzust, amiről annak valójában szólnia kellene: arról az elnyomó gondolkodásmódról, amely önkényesen és büntetlenül vitatja el másoktól a saját testük felett gyakorolt önrendelkezési jogát és szexuális szabadságát.

Sajnálatos módon a nemi erőszak mindmáig széles körben elterjedt, hétköznapi jelenség, a feminizmus pedig már régóta küzd azért, hogy átformálja az e jelenség társadalmi, kulturális és politikai okairól folytatott diskurzust. Elvégre a probléma gyökerét kell feltárni és kihúzni ahelyett, hogy a tünetekre fecsérelnénk az értékes időt és energiát.

Mindenki, aki az áldozatot hibáztatja és rá hárítja át a felelősséget, maga is része a problémának.

3. “A feminizmus azt sulykolja a férfiakba, hogy nem szabad dicsérni a nők szépségét.”

Nincs szükségem feminizmusra, mert szeretem, ha a férfiak dicsérik a szépségemet!

Mindenki szeretné szépnek, megbecsültnek és elismertnek érezni magát, nemde?

A füttyögésnek és beszólogatásnak, a “felszedőművész”-trükköknek, illetve a nők eltárgyiasításának azonban vajmi kevés köze van a civilizált tetszésnyilvánításhoz, egy szép ruhaösszeállításra vagy épp valakinek az elbűvölő személyiségére tett elismerő megjegyzéshez. Ha pedig azt mondják egy nőnek, hogy mosolyogjon, akkor azzal megint csak elvitatják tőle az önrendelkezési jogát, ezúttal a viselkedésmódjának szabad megválasztására vonatkozóan. A feministák régóta küzdenek a férfidominancia és a nőket birtokolható tulajdonként kezelő, elembertelenítő hatalmi “kultúra” ellen – amely érző, lélegző, személyes autonómiával bíró emberi lények helyett szabadon adható-vehető, kereskedelmi árucikknek nézi a nőket.

Ennek a szemléletmódnak pedig már a legkevésbé sem meglepő, ám annál sajnálatosabb és ocsmányabb következményei az olyan hatalmi visszaélések, mint a nemi erőszak, a munkahelyi szexuális zaklatás, vagy épp a családtervezéssel és a vonatkozó ellátórendszerrel kapcsolatos döntések. Még rosszabb, hogy sok esetben egyenesen alapértelmezett ez a szemléletmód, miközben az, hogy a nők mit szeretnének, hogy hogyan lássák őket, a jelek szerint senkit sem érdekel. Ezért is küzd a feminizmus a nők láthatóságának egy őszintébb, átfogóbb megközelítéséért a férfiak által rendszeresen gyakorolt, szűklátókörű eltárgyiasítás helyett.

4. “A feminizmus örök áldozatokká teszi a nőket.”

Nincs szükségem feminizmusra, mert nem vagyok áldozat.

Senkit – a feministákat sem – teszi “örök áldozatokká” az elnyomó társadalmi és intézményi struktúrák vitatása és kritizálása. Ezzel csak szóvá tesszük azt a tényt – és egyben felhívjuk rá mások figyelmét is -, hogy egy bizonyos biológiai vagy társadalmi nem számára lényegesen nehezebb érvényesülni a világban.

A feministák nem áldozatok – messze nem. Épp hogy fáradhatatlanul küzdenek a jogaikért évtizedek óta, rendületlen kitartással annak ellenére, hogy a társadalom foggal-körömmel igyekszik visszahúzni a nőket, sokszor akár a férfiak és minden más gender-identitású emberek kárára is.

5. “A feminizmus tagadja az önrendelkezés és a szabad választás jogát.”

Nincs szükségem feminizmusra, mert jól érzem magam a támogató feleség szerepében. Szeretem, hogy a férjem a családunk feje. És sokkal szívesebben vagyok otthon maradó anyuka, mint egy nagyvállalat rabszolgája, aki emiatt a családját is elhanyagolja.

A feminizmusnak nem célja, hogy minden nőt a munkaerőpiacra tereljen és a világ 500 legsikeresebb és legbefolyásosabb cégvezetői közé juttasson – és nem mondja nekik azt sem, hogy nem lehetnek otthon maradó anyukák, akik a család összetartásának és a gyermekeik felnevelésének szentelik az életüket. A feminizmus csak azt akarja, hogy a nők szabadon választhassák meg, hogy milyen életet akarnak élni, és mivel akarnak foglalkozni.

Ezt az alapvető önrendelkezési jogot a férfiak a saját viszonylatukban teljesen természetesnek és magától értetődőnek tekintik, de a nőktől mégis gyakran elvitatják, gátlástalanul visszaélve társadalmi és intézményi hatalmukkal és előjogaikkal. Jelentős részben épp ezért is vannak régóta felülreprezentálva a férfiak a legtöbb üzleti és politikai fórumon, míg a nők csak mostanság, több évtizednyi elnyomás, életviteli és karrieri bekorlátozottság után kezdenek lassanként integrálódni.

6. “A feminizmus meg nem érdemelt bónuszokat és ‘különleges jogokat’ akar a nőknek.”

Nincs szükségem feminizmusra, mert nem akarok érdemtelenül több pénzt kapni azért, mert kevesebbet dolgozok, mint egy férfi. Egyenjogúságot akarok, nem különleges előjogokat! Ui.: Nem leszek kevesebb attól sem, ha vacsorával várom a munkából hazatérő, megfáradt barátomat.

Szavazati jog. A választás joga. Egyenlő munka egyenlő bérért. Zaklatásmentes munkahely. Szülési szabadság anyáknak és apáknak. Több női sportcsapat.

Hogy csak néhány példát említsünk ama jogok közül, amelyeket a feministák harcoltak ki, és amelyeket egyesek – nők és férfiak egyaránt – immár teljesen természetesnek vesznek, mivel nincsenek tudatában annak a rengeteg munkának – vagy, ami még rosszabb, esetleg nem is érdekli őket -, amit a társadalmi helyzetük javítása érdekében végeztek mások az elmúlt évtizedekben. Mindez csupa olyan jog és lehetőség, amelyek mindig is meg kellett volna illessék a nőket, de amelyeket a patriarchátus igen hosszú időn át megtagadott tőlük.

A feminizmus pontosan arra törekszik, hogy kinyissa az ilyen régóta zárt ajtókat és áttörje a férfiak által a nők visszatartására épített üvegplafonokat.

7. “A feminizmus nem egyenjogúságot akar, hanem női főhatalmat.”

Nincs szükségem feminizmusra, mert az egyenjogúságban hiszek, NEM az előjogokban és a főhatalomban.

Óriási tévedés. A nők jogainak és a gender-egyenjogúságnak a propagálása nem azt jelenti, hogy a nők valamiféle társadalmi-politikai “háború megnyerésére” törekednének és matriarchátusra akarnák cserélni a patriarchátust, és férfigyűlöletre a nőgyűlöletet.

A gender-egyenjogúság nem egy zérus összegű játék: az egyik oldal NEM csak a másik kárára válhat szabaddá és kiteljesedetté. Az előjogok és hatalmi viszonyok világában manőverező más társadalmi mozgalmakhoz hasonlóan a feminizmus is a játéktér kiegyenlítésére törekszik.

8. “Nem akarom, hogy egy “feminista” címkével határozzanak meg. Már meghaladtuk a patriarchátust.”

Nincs szükségem feminizmusra, mert nem akarom, hogy egy “feminista” címkével határozzanak meg. Nőnek lenni MESSZE A LEGJOBB Amerikában ma, a 21. században.

A “feminista” csak azoknak a szemében számít utálatos címkének, akik nem ismerik a mozgalom történetét; akik durva sztereotípiákkal és szóképekkel igyekeznek kisiklatni a gender-egyenjogúságról folytatott diskurzusokat, teljes egészében semmibe véve a feminista aktivistákat.

Ide kapcsolódik még egy további, a feminizmussal rokon címke és eszmeiség, a nőizmus is. Ez annak nyomán alakult ki, hogy a “feminizmust” már teljesen eluralták a diskurzusban történelmileg is abszolút dominanciába került művelt, gazdag, elit fehér nők a színesbőrű – és főleg konkrétan a fekete – nők rovására. Ez a mai napig is kihívást jelent, amint azt jól mutatja a #SolidarityIsForWhiteWomen (= a szolidaritás a fehér nőké) hashtag és más hasonló, a feministákat és gender-egyenjogúsági aktivistákat fokozottabb interszekcionalitásra ösztönző közösségi médiás mozgalmak is.

Lényegét tekintve a feminizmus minden biológiai és társadalmi nem képviselőit érintő, számos különböző módon és formában megmutatkozó, valamennyi intézményi és társadalmi egyenlőtlenségek ellen harcol. Jól szemlélteti ezt a Legfelsőbb Bíróság közelmúltbeli, a reprodukciós egészség témakörében meghozott döntése is. Sajnos közel sem haladtuk még meg a patriarchátust.

9. “A feminizmus politizálja a nememet.”

Nincs szükségem feminizmusra, mert nem akarom POLITIZÁLNI a társadalmi nememet.

Ez a vád igaz.

Mivel régóta a férfiasság és a maszkulinitás számít a politikai diskurzus alapértelmezett szempontjának, sok feminista használja évek óta “A személyes (ügy) politikus (ügy).” mottóját. Másképp soha nem fogunk közelebb kerülni a gender-egyenjogúsághoz, mint a saját élményeinkből ihletet merítve, szembeszállva a marginalizációval és a diszkriminációval.

Szóval ha még eddig nem politizáltad a társadalmi nemedet, akkor legfőbb ideje, hogy nekiláss. A politikusok és a legfelsőbb bírák ugyanis már régóta ezt teszik.

Minden kép a Women Against Feminism-től (Tumblr) származik.

Derrick Clifton a Mic szerkesztője, identitásbeli, kulturális és politikai kérdésekkel foglalkozik. Jelentek már meg írásai a Huffington Postban, a The Advocate-ben, a The Daily Dotban, a Chicago Public Mediában, a Windy City Times-ban és még számos más helyen. A Medill School of Journalism kandidátusa, hobbijai közé tartozik a tenisz, az élő zene, a gourmandkodás és bármi, aminek köze van Beyoncéhoz vagy Janelle Monáe-hoz. Weboldala: www.derrickclifton.com .

Forrás: Identities.Mic