…csak láthatatlan akadályok.
Szerző: E Price
(Nem-bináris szociálpszichológus és író Chicagóból. Nemsemleges névmások. Ha szeretnél meghívni médiaszereplésre, az erikadprice@gmail.com email-címen érhetsz el.)
2012 óta vagyok a pszichológia professzora. Az azóta eltelt hat év alatt a legváltozatosabb korú és helyzetű hallgatóknál szembesültem a halogatás jelenségével, úgy dolgozatok, mint előadások, feladatok és úgy általában határidők tekintetében. Láttam ígéretes posztgraduális hallgatókat, akik kifutottak a jelentkezési határidőből; PhD-várományosokat, akik hónapokon vagy akár éveken át molyoltak a disszertáció-vázlatukon; volt egyszer egy olyan hallgatóm is, aki két egymást követő szemeszterben vette fel ugyanazt a kurzusomat, de egyik alkalommal sem adott be egy dolgozatot sem.
Mégsem gondolom azt, hogy bármelyikük is lusta lett volna.
Egyikük sem.
Ami azt illeti, nem hiszem, hogy egyáltalán létezne olyan, hogy „lustaság”.
…
Szociálpszichológus vagyok, tehát elsősorban az emberi viselkedést befolyásoló szituációs és környezeti tényezőket vizsgálom. Általában, ha azt szeretnénk előrejelezni, hogy egy személy hogyan fog viselkedni – vagy épp azt megmagyarázni, hogy miért viselkedik úgy, ahogy – egy adott helyzetben, úgy leginkább a társadalmi normákat és a személy saját környezetét érdemes megvizsgálnunk. Jellemzően a szituációs nehézségek sokkal megbízhatóbban jelzik előre egy személy viselkedését, mint a személyiség, az intelligencia vagy más egyén-szintű jellemzők.
Tehát, amikor azt látom, hogy egy hallgató nem fejezi be időben a feladatokat, kicsúszik a határidőkből vagy nem nyújtja az elvárható teljesítményt az élete bármely más területén sem, mindig felvetődik bennem a kérdés, hogy milyen szituációs tényezők fogják vissza? Milyen szükségletei nincsenek kielégítve? Ha pedig viselkedésbeli „lustaságról” van szó, úgy még inkább arra vagyok kíváncsi, hogy milyen láthatatlan akadályok állnak az útjában?
Akadályok ugyanis mindig vannak. Sokszor pedig már önmagában a puszta fel-, illetve valóságosként való elismerésük jelenti az első lépést a „lustaság” viselkedésmintáinak megtörése felé.
…
Ha valakinél ilyen viselkedést tapasztalunk, sokkal többet érhetünk el nyíltsággal és érdeklődéssel, mint puszta ítélkezéssel. Ezt egy barátomtól, Kimberly Longhofer írótól és aktivistától tanultam (aki Mik Everett néven publikál). Kim szívügye a mozgáskorlátozottak és hajléktalanok elfogadása és támogatása. Mindkét témában tőle olvastam eddig a leglényeglátóbb és legelőítélet-rombolóbb írásokat. Köszönhető ez részben Kim zsenialitásának, részben pedig annak is, hogy élete egyes szakaszaiban ő maga is volt mozgáskorlátozott és hajléktalan is.
Kim tanított meg arra, hogy mekkora ostobaság az, ha elítélünk egy hajléktalant azért, mert alkoholt vagy cigarettát vásárol. Ha hajléktalan vagy, egyik hideg éjszakát kell átvészelned a másik után, az egész világ elfordul tőled, és minden részletében fájdalmasan kényelmetlenné válik az életed. Aludj bár egy híd alatt, sátorban vagy hajléktalanszálláson, sehogyan sem tudsz igazán ellazulni és ténylegesen feltöltődni. Nagy valószínűséggel szerzel sérüléseket vagy krónikus betegségeket is, amik folyamatosan zavarnak, orvosi ellátásban viszont csak igen kevéssé reménykedhetsz. Valószínűleg nem jutsz túl sok egészséges élelemhez sem.
Ebben a krónikusan kényelmetlen, túlingerlő környezetben pedig kibaszottul érthető, ha egyre inkább szükségét érzi az ember az italnak vagy a cigarettának. Kim szavaival élve, ha kint fekszel a dermesztő hidegben, csak az alkoholtól kaphatsz valamiféle melegség-érzetet, és akkor talán még el is tudsz aludni. Ha alultáplált vagy, gyakran csak pár szál cigivel tudod elmulasztani a gyötrő éhséget. Ha pedig mindemellett még függőséggel is küzdesz, akkor bizony néha egyszerűen csak magadhoz kell venned azt, amit, hogy legalább egy időre visszavonuljanak az elvonási tünetek, és így újra a túlélésre összpontosíthasd a figyelmedet.
Kim fantasztikus könyve arról, hogyan működtetett hajléktalanként egy könyvesboltot.
Azok, akik maguk soha nem voltak hajléktalanok, általában nem gondolnak bele mindebbe. Inkább csak erkölcsi ítéleteket hoznak a szegények döntései felett, talán azért is, hogy saját magukat is nyugtatgassák a világ igazságtalansága miatt. Sokaknak könnyebb azt gondolni, hogy a hajléktalanok legalább részben maguk is felelősek a szenvedéseikért, mint tudomásul venni a szituációs tényezőket.
Ha nem érted a maga teljességében egy ember környezetét – hogy milyen érzés ő lenni, nap nap után, átélni az életét meghatározó összes nehézséget, az idegesítő apróságoktól a legdurvább traumákig –, akkor könnyű elvont, merev elvárásokat támasztani a viselkedése iránt. A hajléktalanok tegyék le végre az üveget, és menjenek dolgozni. Az, hogy a legtöbbjük mentális tünetekkel és fizikai sérülésekkel és/vagy betegségekkel küzd, nem számít, mint ahogyan az sem, hogy még azért is folyamatosan meg kell küzdeniük, hogy egyáltalán emberszámba vegyék őket. Nem számít az sem, hogy képtelenek rendesen kipihenni magukat, vagy hogy már hetek vagy hónapok óta nem volt részük egyetlen valóban tápláló étkezésben sem. Nem számít az sem, hogy még én, a magam könnyű és kényelmes életében sem bírom ki néhány napnál tovább anélkül, hogy meg ne kívánnék egy italt vagy hogy ne vásárolnék valami teljesen felesleges vacakot. Nekik jobban kell teljesíteniük.
Miközben pedig már így is kihozzák magukból, amit csak ki tudnak. Ismertem olyan hajléktalanokat, akik teljes munkaidőben dolgoztak, és emellett sorstársaik gondozásának szentelték magukat. Rengeteg hajléktalannak kell folyamatosan navigálnia a bürokrácia útvesztőiben is, egyeztetnie szociális munkásokkal, rendőrökkel, a hajléktalanszállások személyzetével, egészégügyisekkel és különböző, bár alapvetően jóindulatú, de hozzáállásukban mégis leereszkedő segélyszervezetekkel. Kibaszottul sok melóval jár a hajléktalanság. Ha egy hajléktalan vagy egy szegény ember kifogy a szuszból és hoz egy „rossz döntést”, akkor annak átkozottul jó oka van.
Ha észszerűtlennek találod egy személy viselkedését, annak az az oka, hogy nem ismered az illető teljes környezetét. Ilyen egyszerű. Végtelenül hálás vagyok Kimnek, amiért felnyitotta a szememet erre a tényállásra. Ezt egyetlen pszichológia-órán sem tanította meg nekem soha senki. Amióta azonban felfedeztem ezt a szemléletmódot, azóta fáradhatatlanul alkalmazom is minden olyan viselkedésformára, amit egyébként erkölcsi kudarcként fognánk fel – és mindeddig nem találtam egyetlen egyet sem, amit ne lehetne megmagyarázni és átérezni.
…
Vessünk most egy pillantást a felsőoktatásbeli „lustaság” egyik megnyilvánulási formájára, ami véleményem szerint minden, csak az nem, aminek hisszük: ez a halogatás.
…
Aki halogatós, azt mindenki örömmel hibáztatja ezért a viselkedéséért. Végtére is a hozzá nem értő szem számára a halogatás egyértelműen a lustaság megnyilvánulása. Még maguk a halogatók is hajlamosak azt hinni magukról, hogy lusták. Végtére is épp kellene csinálniuk valamit, de mégsem teszik – nos, ez maga az erkölcsi kudarc, hát nem? Ez egyértelműen azt jelenti, hogy motiválatlan vagy, akaratgyenge és lusta, nemde?
Nos, a pszichológiai kutatások már évtizedek óta funkcionális problémaként, nem pedig a lustaság következményeként magyarázzák a halogatást. Ha valaki képtelen nekiveselkedni egy olyan projektnek, ami pedig egyébként érdekli, annak általában vagy az az oka, hogy a) szorong amiatt, hogy bármennyire is igyekszik majd, egyszerűen nem lesz „elég jó” a munkája, vagy az, hogy b) bizonytalan azt illetően, hogy honnan, hogyan is kellene egyáltalán nekikezdenie az egésznek. Nem az, hogy lusta. Mi több, a halogatás annál valószínűbb, minél fontosabb, jelentőségteljesebb a szóban forgó feladat, és minél inkább szeretné tényleg jól elvégezni azt az ember.
Ha rettegsz a kudarctól, vagy azt sem tudod, honnan kezdj neki egy monumentális, bonyolult vállalkozásnak, akkor tényleg veszettül nehéz bármit is alkotni. Ennek semmi köze ambícióhoz, motivációhoz vagy erkölcsösséghez. A halogatóknak nagyon is megvan az akaraterejük a munkához; órákon át képesek szuggerálni egy üres oldalt a szövegszerkesztőjükben, folyamatosan gyötörve magukat, egyre több bűntudatot lapátolva a saját fejükre – ettől azonban még semmivel sem lesz könnyebb nekikezdeniük a feladatnak. Az pedig csak még jobban stresszeli őket és még jobban megnehezíti a dolgukat, hogy mindeközben nagyon is el akarják végezni a feladatot.
Megoldást itt tehát az jelenthet, ha annak nézünk utána, hogy mi tartja vissza a halogatót. Ha a szorongás jelenti a legnagyobb akadályt, akkor a legjobb, amit a halogató tehet, az, ha egy időre egyszerűen félreteszi a könyveit és a számítógépét, és csinál valami olyasmit, ami tényleg kikapcsolja és ellazítja. Ha mások „lustának” bélyegzik, az nagy valószínűséggel épp az ellenkező hatást fogja elérni.
Sok esetben azonban az jelenti az akadályt, hogy a halogatók kivitelezési funkciós kihívásokkal küszködnek: nehéz felosztaniuk egy nagy és felelősségteljes feladatot diszkrét, rendezett és specifikus részfeladatok összefüggő sorozatára. Íme egy gyakorlati példa a kivitelezési funkcióra: én a saját disszertációmat kicsivel több, mint egy év alatt készítettem el (témajavaslattól adatgyűjtésen át védésig). Viszonylag könnyen és gyorsan meg tudtam írni, mivel tudtam, hogy ehhez a) anyagot kell gyűjtenem a témában, b) ki kell dolgoznom a vázlatot, c) rendszeres írási időszakokat kell beütemeznem magamnak és d) apránként, oldalról oldalra, fejezetről fejezetre végig kell rágnom magam a feladaton, az előre beütemezett tervemnek megfelelően.
Senkinek nem kellett megtanítania nekem ezt a fajta feladatfelosztást, és senkinek nem is kellett rákényszerítenie arra, hogy tartsam magam az ütemtervemhez. Egyszerűen csak ez a munkamódszer felel meg a legjobban az én kis elemző, hiperfókuszált, autista agyamnak. A legtöbbeknek azonban nincs ilyen könnyű dolga; nekik szükségük van egy külső keretre – így például írócsoport-összejövetelekre a barátaikkal, ill. mások által megszabott határidőkre – ahhoz, hogy kitartóan írhassanak tovább. Ha nagyobb, komolyabb projektekkel kerülnek szembe, a legtöbben igényelnek valamiféle útmutatást ahhoz, hogy hogyan osszák fel azt kisebb részletekre, és egy ütemtervre ezeknek az egymás utáni elvégzéséhez. És általában szükségük van különböző szervezőeszközökre – így például tennivaló-listára, határidő-naplóra vagy épp tanmenetre – is ahhoz, hogy nyomon követhessék a projekt éppen aktuális állását.
Senki nem lesz lusta attól, hogy ilyesmikre van szüksége. Ez egyszerűen csak annyit jelent, hogy vannak szükségleteik. Minél inkább elfogadjuk ezt, annál többet segíthetünk az embereknek abban, hogy minél többet érhessenek el.
…
Volt egyszer egy hallgatóm, aki rendszeresen lógott az órákról. Néha még láttam is az épület környékén lézengeni órakezdés előtt; fáradtnak tűnt. Az óra elkezdődött, de ő nem bukkant fel. Amikor pedig mégis ott volt, kissé visszahúzódó volt: a terem hátsó részén ült le, lesütött szemmel, kimerülten. Kiscsoportos foglalkozások során kivette ugyan a maga részét a munkából, de nagyobb, az egész osztályra kiterjedő beszélgetésekben soha nem vett részt.
Sok kollegám gondolta erről a hallgatóról azt, hogy lusta, rendszertelen vagy apatikus. Tudom, mert hallottam, miket beszéltek az alulteljesítő hallgatókról. Gyakran érződött a hangjukból düh vagy neheztelés is – miért nem veszi komolyan az óráimat ez a hallgató? Miért nem érezteti velem azt, hogy fontos, érdekes és nagytudású vagyok?
Az osztályom tananyagának része volt a mentális tünetek miatti stigmatizálás témaköre is. Ez személyes szenvedélyem, mivel neuroatipikus pszichológus vagyok. Tudom, milyen méltánytalanok tudnak lenni az emberek a szakterületemen a hozzám hasonlókkal. Elbeszélgettünk tehát az osztállyal arról, milyen igazságtalanul ítélkeznek az emberek a mentális betegségekkel küzdőkkel. Arról, hogyan nézik lustaságnak a depressziót, manipulációnak a hangulatingadozásokat, és hogy hogyan minősítik inkompetensnek vagy veszélyesnek a „súlyos” mentális betegségekkel küzdőket.
A csendes, alkalmanként lógó hallgató élénk érdeklődéssel kísérte a beszélgetést. Majd óra után, amikor már mindenki kisorjázott a teremből, odajött hozzám. Elárulta, hogy ő maga is mentális betegséggel küzd és aktívan igyekszik kezelni azt. Sok idejét elvitte a terápia, és a váltogatott gyógyszereknek is megvoltak a maguk mellékhatásai. Néha még az otthonából sem tudott kimozdulni, vagy épp az osztályteremben ült moccanatlanul, órákon át. Más tanárainak nem merte elárulni, hogy ezért lóg vagy adja be későn a dolgozatait, mert azt hinnék, hogy csak mentegetőzik. Bennem azonban megbízott, mert belőlem kinézte, hogy meg fogom érteni.
Meg is értettem. És elmondhatatlanul dühös voltam a kollégáimra, amiért ezt a hallgatót hibáztatták a tüneteiért. Ő igyekezett lépést tartani a kurzussal, közben részmunkaidőben dolgozott, és még egy komoly mentális betegséggel is küzdött. És még így is jutott ereje arra, hogy felmérje a szükségleteit és kommunikálja azokat mások felé. Kibaszottul kemény csaj volt, nem egy lusta picsa. És ezt meg is mondtam neki.
Számos más órát is felvett még nálam ezután, és szépen, fokozatosan előbújt a védőburkából. Ahogy múltak az évek, úgy lett egyre aktívabb, nyíltabb résztvevője az óráknak – míg végül arra is rászánta magát, hogy a csoporttársaival is beszéljen a mentális betegségéről. Az osztálybeszélgetéseken is kiváló kérdéseket tett fel. Rengeteg aktuális példát osztott meg velünk különböző pszichológiai jelenségekről. Ha pedig épp rossz napja volt, akkor azt egyenesen megmondta nekem, én pedig elengedtem az óráról. Más professzorok – néhányan még a pszichológia tanszékről is – továbbra is ítélkeztek felette, de ő így is kinyílt és valósággal ragyogott abban a környezetben, ahol elismerték és elfogadták a korlátait.
…
Fotó: Janos Richter, Unsplash
Az évek során, ugyanebben az oktatási intézményben számos más, olyan hallgatóval találkoztam, akiket hasonló akadályok hátráltattak, de a környezetük ezeket nem ismerte el valósnak – ehelyett inkább csak alábecsülte őket. Volt például egy fiatal OCD-s férfi, aki mindig késett az órákról, mert a kényszereitől néha moccanni sem tudott pár pillanatig. Volt egy családon belüli erőszak-túlélő, aki terápiás segítséggel igyekezett feldolgozni az átélt borzalmakat – a terápia-időpontja pedig épp a heti óránk előttre esett. Vagy ott volt a fiatal nő, akit megtámadott egy másik hallgató, és akinek mégis ezzel a támadójával együtt kellett órára járnia addig is, amíg az illetékesek kivizsgálták az esetet.
Ezek a hallgatók mind önként jöttek hozzám, és megosztották velem mindazt, ami a szívüket nyomta. Mivel én foglalkoztam mentális betegségekkel, traumával és stigmatizálással az óráimon, ebből felismerték, hogy megértő leszek velük. Egy kis támogatással és elfogadással pedig valósággal szárnyat bontottak a tanulmányaikban. Visszanyerték a magabiztosságukat, belevágtak olyan feladatokba is, amelyektől azelőtt féltek, javítottak a jegyeiken, posztgraduális tanulmányokat és gyakornoki pozíciókat kezdtek fontolgatni. Én pedig csodáltam őket. Amikor én voltam egyetemi hallgató, közel sem voltam ennyire öntudatos. Még azt sem kezdtem el megtanulni – amin egyébként azóta is, élethosszig-jelleggel dolgozok –, hogy merjek segítséget kérni, ha szükségem van rá.
…
Pszichológiaprofesszor-kollégáim nem bántak mindig ilyen kedvesen a kihívásokkal küzdő hallgatókkal. Egyikük például kifejezetten hírhedt volt arról, hogy nem adott lehetőséget utóvizsgákra, aki pedig elkésett a vizsgáról, azt már eleve be sem engedte. Nem érdekelte, hogy ki milyen élethelyzetben volt, hajlíthatatlanul, mereven tartotta az elvárásait. Ő semmilyen akadályt nem tartott leküzdhetetlennek, semmilyen korlátozást elfogadhatónak. A hallgatói bukdácsoltak. Szégyenkeztek amiatt, hogy szexuális erőszak áldozatává váltak, amiatt, hogy szorongásos tüneteik voltak, vagy épp amiatt, hogy depresszióval küzdöttek. Ha pedig megtudta, hogy ugyanaz a hallgató, aki nála bukdácsol, nálam jól teljesít, gyanakodni kezdett.
Erősen visszatetszőnek találom azt, ha egy oktató ilyen ellenségesen viszonyul azokhoz az emberekhez, akiket szolgálnia kellene. A legdühítőbb az egészben pedig az, hogy az a személy, aki így terrorizálta a hallgatóit, ráadásul még pszichológus is volt. Soha nem tudom megállni könnyek nélkül, ha erről az elképesztő tudatlanságról és igazságtalanságról kell beszélnem. És az ilyesmi sajnálatosan gyakori jelenség az oktatás minden területén, holott egyetlen hallgató sem érdemel ilyen elbánást.
…
Persze tudom, hogy az oktatókat nem képezik ki arra, hogy belegondoljanak abba, milyen akadályok hátráltathatják a hallgatóikat. Egyes egyetemek még kifejezetten büszkék is arra, hogy nem hajlandóak engedményeket tenni a mozgáskorlátozott vagy mentális betegségekkel küzdő hallgatóknak – összetévesztik a kegyetlenséget az intellektuális szigorral. Mivel pedig a legtöbb professzor olyan ember, aki könnyedén vette az akadályokat a saját egyetemi pályafutása során, nehezükre esik beleképzelni magukat olyasvalakinek a helyébe, aki kivitelező funkciós kihívásokkal, érzékszervi túlérzékenységgel, depresszióval, önbántalmazási háttérrel, függőséggel vagy épp táplálkozási zavarokkal küzd. Én látom azokat a külső tényezőket, amelyek ilyen problémákhoz vezetnek. És éppúgy, ahogy tudom azt, hogy a „lustaság” nem egy tudatos választás eredménye, tudom azt is, hogy az elitista, ítélkező hozzáállás általában szituációs tudatlanságból fakad.
És ezért írom most ezt a cikket. Hogy felhívjam oktató kollégáim – az oktatás minden szintjén – figyelmét arra, hogy ha egy hallgató vagy diák rosszul teljesít, azt nagy valószínűséggel nem szándékos elhatározásból teszi. Nagy valószínűséggel igenis szeretnének jól teljesíteni. Valószínűleg igyekeznek is. Illetve, kicsit mélyebb merítéssel, szeretném, ha mindenki más is, az élet minden területén, nyitottabban és megértőbben viszonyulna azokhoz az emberekhez, akiket eddig elsőre „lustának” vagy felelőtlennek ítélt volna.
Ha valaki reggel nem tud felkelni, úgy nyilván kimeríti valami. Ha egy hallgató nem írja meg a dolgozatait, akkor segítségre van szüksége a feladat egy részével vagy egészével. Ha egy alkalmazott rendszeresen kifut a határidőkből, akkor valami megnehezíti a számára a tervezést vagy a határidők betartását. Még ha valaki tényleg tudatosan dönt is úgy, hogy keresztbe tesz saját magának, annak is megvan az oka – talán egy félelem, amit próbálnak leküzdeni, talán egy kielégítetlen szükséglet vagy épp az önbizalomhiány megnyilvánulása ez.
Senki nem választja tudatosan a kudarcot, senki nem akar szándékosan csalódást okozni másoknak. Senki nem akarja tehetetlennek, apatikusnak vagy teszetoszának érezni magát. Ha ránézel valakire és csak lustaságot látsz, akkor fontos részleteket hagysz figyelmen kívül. Mindig, mindennek megvan az oka, mindig vannak akadályok. Attól még, hogy te épp nem látod vagy nem vagy hajlandó valósnak elismerni őket, ugyanúgy ott vannak. Figyelj oda jobban.
Lehet, hogy eddig nem tudtál így nézni másokra. Semmi gond. Most már tudsz. Próbáld ki.
Mászd meg a falat! Fotó: Samuel Zeller, Unsplash
…
Ha hasznosnak találtad ezt az esszét, kérlek, vedd fontolóra Kim Longhofer / Mik Everett könyvének, a Self-Published Kindling: Memoirs of a Homeless Bookstore Owner-nek a megvásárlását. Az e-könyv 3 dollár, a puhakötéses kiadás 15.
Kim emellett vezet egy kövérség-pozitív, kriplipunk („cripplepunk”) oldalt is; a címe: Change Like the Moon: Accept Every Body at Every Phase („Változz, mint a Hold: Fogadj el minden testet minden fázisban”).
Forrás: Medium
Eszmetár 