Férfijogi aktivista voltam – Egy férfi útja a nőgyűlölettől a feminizmusig

Edwin Hodge, PhD, 36 éves, a University of Victoria szociológia kandidátusa, aki feminista alapokon kutatja a férfiak problémáit. Azelőtt FJA (férfijogi aktivista) volt.

Illusztrálta: Dave van Patten

22 évesen fedeztem fel a férfijogi aktivista-mozgalmat, amikor Kelowna (British Columbia) belvárosának egyik könyvesboltjában dolgozva próbáltam némi pénzt gyűjteni a második egyetemi évem megkezdéséhez.

Az önsegélyező részlegen voltam épp, a legnépszerűbb könyveinkkel „szemezve” – úgy rendezve őket, hogy ne a gerincük, hanem a borítójuk nézzen kifelé –, amikor megakadt a tekintetem a Spreading Misandry: The Teaching of Contempt for Men in Popular Culture c. könyvön („A férfigyűlölet terjesztése: Így nevel a férfiak megvetésére a populáris kultúra”).

Soha korábban nem találkoztam még a „misandry” szóval, de így sem volt nehéz megfejteni a jelentését: ha „misogyny” = nőgyűlölet, akkor nyilván „misandry” = férfigyűlölet.

Nohát, ez elég provokatív és ellenkulturális, gondoltam. Soha nem olvastam vagy hallottam még semmi olyasmit, ami azt állította volna, hogy a társadalom valójában éppen velem – egy fehér, heteroszexuális férfivel – szemben diszkriminál. Kellően hatásvadász volt a borító is, amely egy, a saját nyakkendőjével megfojtott fehér férfit ábrázolt.

Akkoriban az életemnek abban a különös, képlékeny szakaszában jártam épp, amikor az ember a felnőtt identitását keresi és úgy nagyjából minden érdekli, ami szembemegy a mainstreammel, így hát egyből azt gondoltam, hogy Mi az ördög…?! Ezt el kell olvasnom.

Kilóra meg is vett. Akkoriban politológiát tanultam épp, így soha nem gondolkodtam olyan társadalmi kérdéseken, mint szexizmus vagy nőgyűlölet. Igazi megvilágosodásként hatott. Bemutatta, hogy mennyire démonizálja a popkultúra a fehér férfiakat – az utolsó olyan demográfiai csoportot, amelyet még büntetlenül és nyugodt szívvel lehet kigúnyolni.

Az a fejezet fogott meg leginkább, amelyik azt taglalta, hogy a tévében – és azon belül is főleg a helyzetkomikumra építő műsorokban – a férfiakat rendszerint ostoba, kétbalkezes mamlaszokként ábrázolják, szemben az őket elviselni kénytelen, bölcs és felvilágosult feleségeikkel. Mondhatni, a popkultúra udvari bolonddá alázza a férfiakat, a józan észt megtestesítő nőkre ruházva át minden hatalmat. Kiemelt példaként említette a Home Improvement (Házibarkács), leginkább csak morgásokkal kommunikáló Tim Allenjét.

Így visszanézve persze már látom, hogy a Home Improvement az ’50-es évek genderdinamikáját reprodukálta: ott volt ez a nevetségesen sikeres férfi, akinek saját tévéműsora volt, aki a saját főnöke volt, és aki kisajátította az egész garázst, hogy minden szabadidejét régi autók felújításának szentelhesse. Mindeközben a felesége vitte a háztartást, akinek ugyan szintén volt állása, de az mindig csak egy mellékes, huszadrangú részlet maradt az elsődleges szerepéhez – anya és feleség – képest.

Azonban igen sok időbe telt, mire ezt így átláttam és felismertem a maga teljességében.

Nem vagyok biztos benne, hogy már a Spreading Misandry elolvasása előtt is megvolt-e az a bizonytalan érzésem, hogy a férfiak egyre inkább elveszítik a helyüket a társadalomban, vagy hogy ez csak menet közben alakult-e ki, de a könyv mindenképp kikristályosította ezt az érzést.

A könyvesbolt lehetőséget biztosított az alkalmazottainak egyes könyvek „kikölcsönzésére” annak fejében, hogy miután elolvasták, be kellett számolniuk róla a kollégáiknak is; így mindannyian egyre tájékozottabbá válhattunk a kínálatunkat alkotó könyveket illetően, amiket aztán annál hatékonyabban adhattunk el a vásárlóinknak. Így hát egy héttel később én is beszámoltam a többieknek a Spreading Misandryről.

A könyvekről szóló beszámolókat általában élénk diskurzus követte, ám az enyémet ezúttal csak mély hallgatás fogadta. „Tudjátok” – próbálkoztam tovább – „több valós problémára is rámutat a szerző, még ha helyenként túlzásokba is esik.” A jelenlévő kolleginák – merthogy mindannyian nők voltak, többségükben egyetemisták és néhány idősebb nő – sokatmondó pillantásokat váltottak egymással, miközben beszéltem. Azt hittem, ez lesz az én hegyibeszédem, amelyben feltárom az igazságot, amit mindenkinek tudnia kell. Ehelyett – jó fél percnyi kínos csendben – csak merőn nézett rám egy ötvenes éveiben járó nő, míg a főnök meg nem szólalt: „Oké, köszönjük a beszámolót.” Életem akkori szakaszának egyik legmegalázóbb pillanata volt ez.

Persze ott és akkor ezt csak a férfigyűlölet kiáltó bizonyítékaként éltem meg. Elvégre, ha nem érzik fenyegetve magukat a mondandómtól, akkor ugyan miért haragudtak meg mégis ennyire? Tény, hogy munkatársaim ezután jóval barátságtalanabbul álltak hozzám.

Aztán, úgy három héttel később, kirúgtak. Egyáltalán semmiféle bizonyítékom nincs arra, hogy ennek bármi köze lett volna a beszámolómhoz. Lehetett az oka egyszerűen az is, hogy akkoriban eléggé seggfej voltam – goromba és hajlamos mindazok csípőből ledorongolására, akiket kevésbé intelligensnek tartottam.

Eléggé össze is voltam zavarodva akkoriban, bizonytalan önmagamban is, így nem csoda, hogy különösen fogékonynak bizonyultam az olyasmikre is, mint a férfijog. Teljes volt a zűrzavar a fejemben: libertariánusnak tartottam magam, miközben igyekeztem mélyebben felfedezni a katolicizmusomat – ennél összezavarodottabb pedig már nem is nagyon lehet a ember. (A libertarianizmus eszmeisége nem igazán békíthető össze egy autoriter, hierarchikus egyház diktátumaival.) A kamaszéveimben még bolondultam a lőfegyverekért és a vadászatért és rendőr akartam lenni – míg az egyetemen rá nem döbbentem, hogy utálom a vadászatot és nem bízom a rendőrökben.

Később kiderült az is, hogy klinikai depresszióban szenvedek. Könyvtárnyi irodalma van annak, hogyan használják ki az összezavarodott fiatalokat a szélsőséges csoportok – mint például a férfijogiak vagy a fehérhatalmiak. A Spreadig Misandry egy toborzóeszköz volt, én pedig könnyű célpont.

Ugyanennek a nyárnak a végén szakítottunk a barátnőmmel is, így még inkább romokban hevertem. Azelőtt főként női barátaim voltak, de ekkor elkezdtem visszahúzódni tőlük és többet lógni más srácokkal. A nőkkel fenntartott kapcsolataim egyre kevésbé szóltak a barátságról és egyre inkább arról, hogy kit tudnék ágyba vinni.

Kerestem a kapcsolatot más férfiakkal, akik ugyanígy éreztek. Ez még az 1.0-s web kora volt; nem volt még közösségi média, csak chatszobák és összetákolt protoblogok az Angelfire-ön, az AOL-en és a Geocities-en – és mindegyik forrongott a félelemtől és a gyűlölettől. Beleolvastam a The Myth of Male Powerbe („A férfihatalom mítosza”) Warren Farrelltől és átvettem a férfijogi aktivisták nagy előszeretettel alkalmazott retorikai trükkjét is, miszerint „Én nem vagyok se feminista, se férfijogi aktivista – én egalitariánus vagyok.”

A „férfijog” kifejezéssel azonban még így sem találkoztam egészen 2005-ig, közvetlenül a közösségi média igazi felpörgése előttig. Rákerestem olyan kifejezésekre, mint például „férfiak elnyomása” vagy „antifeminizmus” és meg is találtam mindent, amit csak kerestem az emberek Blogspot oldalain, a Reddit elődjeinek kommentjei között – és persze a 4chanon.

Időről-időre belebotlottam olyan FJA-kba is, akik a feministák megölésére buzdítottak, és azt gondoltam, ezek teljesen megőrültek. De aztán nem is tettem többet, mint a legtöbb másik FJA: „Ez csak egy maroknyi szélsőséges” – mondtam. „Nem képviselik a mozgalom egészét.”

Mivel az egész életemet mindenestül az iskolának szenteltem, így a férfijogi aktivizmusom is kizárólag az osztályteremben nyilvánulhatott meg. Egy politológiaórán az Egyenjogúsági Alkotmánykiegészítésről beszéltünk, én pedig azt mondtam: „No és mi a helyzet a férfiakkal?” Egy filozófiaórán a feminista episztemológia volt a téma, én pedig azt mondtam: „És az senkit nem érdekel, hogy a férfiak hogyan látják a világot?” Többnek tartottam magamat közönséges provokátornál.

Az első éveimben kerültem a szociológiát, mivel ezekre a kurzusokra túlnyomórészt lányok jártak, és mert jómagam is osztottam azt a természettudományos körökben eléggé elterjedt nézetet, miszerint a szociológia nem is „igazi” tudomány – csak érzésekről szól, meg arról, hogy a férfiak minden baj okozói. Felsőbbévesként azonban végül mégis felvettem egy „Bevezetés a szociológiába” kurzust. Beszélgettünk feminizmusról és patriarchális intézményekről, én pedig egyre csak azt gondoltam, hogy én nem nyomom el a nőket. Miért támadnak mégis engem? Miért szemelt ki engem áldozatául ez az új feminista rend? Megvetettem a szociológiát.

2006-ban szereztem meg a politológiai diplomámat, majd néhány éven át a legkülönfélébb állásokban dolgoztam. Voltam pultos és szmokingügynök is. Hamarosan felismertem azonban, hogy folytatnom kell az akadémiai munkát, azon belül is konkrétan a férfiak és a férfiasság témakörére összpontosítva, így újra felvettem pár szociológiai kurzust. Úgy voltam vele, hogy tudományos fokozataim birtokában fogok beszélni a férfijogi témákról. Összeszorítom a fogamat, meghallgatom a feministákat, elolvasom az ostoba könyveiket, aztán megyek tovább a saját utamon. De aztán másként alakultak a dolgok.

Az első félévben felvettem a „Bevezetés a gender-elméletbe” kurzust – a tanár pedig arról kérdezett minket, hogy mit jelent számunkra a gender. Mire mindenki elkezdett a saját, nőként vagy meleg férfiként megélt élményeiről mesélni. Amikor aztán rám került a sor, azt mondtam, hogy „én azért vagyok itt, hogy bemutassam egy férfi nézőpontját is a gendert illetően.”

Mire a tanár csak mosolygott és azt mondta: „Nos, akkor imádni fogod a tankönyveinket.” Ekkor néztem csak az olvasmánylistára – és ott megláttam Raewyn Connell-től a Masculinities-t („Férfiasságok”) és a The Men and the Boys-ot („A férfiak és a fiúk”); mindkettő témája a gender, férfiak szemszögéből. Mi a fene, gondoltam.

Elolvastam mindkettőt – a férfijogi hiedelmeim pedig kártyavárként omlottak össze. Nem állták ki az empirikus bizonyítékok próbáját, amelyekhez most végre hozzájuthattam – főleg annak fényében, hogy a szóban forgó kutatás feminista elméletre épült, és tényleges megoldásokat is kínált.

A férfiakat arra szocializálják, hogy sztoikus, racionális lények legyenek. A harag és a boldogság az egyedüli érzelmek, amelyek számunkra is engedélyezettek – illetve, egy-két ritka alkalommal, mondjuk, ha veszít a kedvenc focicsapatunk, még akár sírhatunk is. FJA-ként mindig azt hittem, hogy a nők és a feminizmus skatulyázzák be így a férfiakat. Ezek a feminista szövegek azonban nem csak hogy elismerték a férfiasság válságát, de még arra is rámutatták, hogy a férfiasság legfőbb betartatói és kierőszakolói – a férfiak. A férfiak szégyenítik meg egymást a „lányos” viselkedésért – ha azt látják, hogy valaki férfi létére varr, főz vagy sír. „Buzi-e vagy?” „Légy férfi!” „Ne legyél már ekkora punci!”

Az FJA-k és a feministák tehát egyaránt elismerik ugyanazokat a problémákat, de az FJA-k nem tárták fel a problémák valódi gyökerét. A feministák azonban rámutattak, hogy „mindez ugyanabból a patriarchális intézményrendszerből ered, amely a nőknek is árt.” Apró, de annál jelentőségteljesebb részlet.

A feminizmus pedig megmutatta, hogy a színesbőrű ill. a queer férfiak másként élik meg a világot, mint az FJA-csoportokat uraló fehér, heteroszexuális férfiak, akik egyszerűen csak egy kalap alá vesznek minden férfit, feltételezve, hogy alapvetően mind egyformák és ugyanolyanok, mint ők maguk.

Felfedeztem, milyen gyenge lábakon áll az összes, a férfiak elnyomottságát bizonygató érv, amelyeket eddig csont nélkül benyeltem. Minden bizonyíték, amire szükségem volt, ott volt a feminizmusban.

2009 körül fedeztem fel a férfijogi aktivizmus melegágyaként szolgáló Redditet, de szerencsére akkorra már távolodóban voltam a mozgalomtól – és az ott összehordott dolgok java amúgy is eléggé nyilvánvaló volt.

Persze nem váltottam színt egyik napról a másikra. Nem volt egy olyan igazi „aha!”-élményem sem, inkább csak egy afféle fokozatos fejlődés zajlott le. Először is dekonstruálnom kellett az összes FJA-hiedelmet, amit magamévá tettem. Az osztálytársaim minden alkalommal megborzongtak, amikor látták, hogy szóra nyitom a számat. Különböző férfipárti argumentációkat írtam, amelyek számomra értelmesnek tűntek, de a tanáraim azt mondták, „ez tautológia.”

Egyszer azzal érveltem, hogy a metroszexualizmus elnyomja a férfiakat: célja, hogy elnőiesítsen minket, mert túl szőrösek vagyunk, mert nem vagyunk elég jók úgy, ahogy vagyunk. Mire az egyik csoporttársnőm felém fordult, felemelte a szoknyáját és azt mondta, „én naponta borotválom a lábamat. Ne próbáld bemesélni nekem, hogy titeket nyom el a kozmetikaipar.”

Végül feliratkoztam szociológia masterre. Már az első félév végére rádöbbenhettem, hogy semmit sem tudok. Innentől kezdődött a fokozatos építkezés.

A mastert 2011-ben fejeztem be, 2012-től pedig már elkezdtem nyilvánosan is feministaként azonosítani magam. Ma PhD-s szociológia kandidátus vagyok a University of Victorián.

Továbbra is a férfiakra összpontosítok (ez nem változott), de munkásságomban immár elismerem, hogy a feminista analízis kínálja a leghatékonyabb eszközöket a férfiak problémáinak kiismerésére.

Azonban minden igyekezetem ellenére is megmaradtam idealistának és őszintén hiszem, hogy a szociológia lehet egy aktivista diszciplína. Megmutathatja a fiataloknak, hogyan építi fel a társadalmunk az egyenlőtlenség rendszerét – és ha ezt már felismertük, akkor nekigyürkőzhetünk annak is, hogy változtassunk rajta.

Egyes FJA-k szeretik azt állítani, hogy a férfijog tulajdonképpen a feminizmus férfi párja, de ez nem igaz. A férfijogi aktivizmus elsősorban mindig is az antifeminizmusról szólt, és csak másodsorban a férfiak problémáiról.

Valahányszor visszanézek a férfijogi aktivizmus mozgalmára, mindig csak negativitást, haragot, gyűlöletet, félelmet és keserűséget látok. Azt azonban nem szégyellem, hogy egykor én is abban a táborban voltam. Nem is bánom, mert nélküle ma valószínűleg nem lennék itt, ahol vagyok most. Ez állított rá a férfiak tanulmányozására, és végeredményben a feminizmusra.

2004 óta ugyanazzal a nővel járok; istenem, mennyire az idegeire mehettem akkoriban.

– John McDermottnak tollba mondta: Edwin Hodge

John McDermott a MEL stábjának tagja.

Forrás: MEL