Ateista a lányom – és ez így van jól

(Ismét egy fordítás. Minden tiszteletem a szerzőé és a lányáé.)

Szerző: Carolyn Castiglia

Carolyn Castiglia

Carolyn Castiglia

Katolikusnak neveltek – és ahogy a korombeli, szintén katolikusnak nevelt emberek, úgy én sem járok már templomba vasárnaponként. “Gyógyuló katolikusok” vagyunk, ahogy oly sokan nevezzük magunkat. Undorodunk az Egyháztól az egész generációm ellen elkövetett szexuális visszaélések elleplezése miatt és forgatjuk a szemünket, valahányszor az Egyház ismét kinyilvánítja az abortusszal, a melegek házasodásával és a nők jogaival kapcsolatos álláspontját. Ahogy azonban az generációm sok más tagja esetében is történt, úgy az én személyes identitásom és önazonosságom kialakulásában is akkora szerepet játszott a katolikus neveltetés az ifjú éveim során, hogy bizony nagyon nehezemre esne teljes egészében kivágnom magamból ezt a részemet.

Ha megkérdezik tőlünk, hogy vallásosak vagyunk-e, automatikusan azt feleljük, hogy “katolikusnak neveltek”, és mindenki jól tudja, hogy ez pontosan mit is jelent: nem hiszünk már úgy, mint egykor, de a katolikus neveltetés mégis olyan, mintha az ember megjárta volna Vietnámot. Azok az élmények örökre belénk vésődnek, és akárhogy is igyekszünk, képtelenek vagyunk szabadulni tőlük. Különösen nehéz lerázni például az arcunkba tömjénfüstöt fújó, aranyba öltözött és mintegy mellékesen kisfiúkat simogató vénemberek emlékképeit; a füstüveg ablakokat, az orgona hangját, a padsorokat, a térdelést, imádkozást. Ez soha nem múlik el, mindig ott marad valahol bennünk. Jézus szent szíve, a betlehemezés, Mária, az úrvacsora. Ez mind itt van bennünk. Csak a feszület nem. Mert Uram Jézus, az aztán undorító.

És mégis, dacára annak, hogy hogyan viszonyulok a vatikáni doktrínákhoz és annak végtelen nevetségességéhez, amikor egyedülálló, a valóságtól teljesen elszakadt vénemberek próbálják megmondani fiatal nőknek, hogy hogyan viszonyuljanak a testükhöz és a házassághoz, mégsem panaszkodom a katolikus neveltetésem miatt. Annak ellenére is sokat tanultam a templomban arról, hogy hogyan lehetünk Jó Emberek, hogy az örömhírt nekünk hirdető papot később megfosztották rangjától és köntösétől azért, amit a kisfiúkkal tett. Én is Jó Ember akartam lenni – és nem csak azért, mert csak a Jó Emberek mehetnek a Mennybe, hanem mert egyszerűen tetszett az elképzelés, és tényleg szerettem volna jó lenni, magáért a jóságért. A szelídek öröklik majd a Földet. Ez jól hangzik – helyesen. Hogy egy napon még meglesz majd a jutalma mindannak, amit most még el kell szenvednem.

Istenem, ott vagy? Én vagyok az, Carolyn.

Istenem, ott vagy? Én vagyok az, Carolyn.

Ma már lényegében agnosztikus vagyok (néha erősebben hiszek, néha meg azt gondolom, hogy az egész Isten-koncepció egyszerűen nevetséges), de tudom értékelni azt, ahogyan az Isten-koncepció átsegített az életem nehéz szakaszain. És ez volt az előnye a dolognak. Nagyon megnyugtató volt számomra az óriási, hosszú hajú, köpenyes-szakállas mennyei atya képzete, aki megölel az égből, felsegít, megtámogat és erőt ad akkor is, amikor már minden más összedőlni látszik körülötted. Jézus, mint az isteni haver vagy nagytesó… van ebben valami felemelő, ha érted, mire gondolok.

Az évek során azonban sokat változott az Isten-koncepcióm is; megszemélyesített, emberszerű lényből átment inkább egyfajta Valamivé, átfogó lényeggé. Magává a Jósággá. Az Univerzum Egységévé. Valamiféle nőiességgel is benne. Energiává, ami mindent összetart. A jelenlegi istenképemet leginkább egy amolyan buddhizmusból, feminizmusból és gyömbérsörből (mert arra bizony, barátaim, mindig számíthat az ember) összekevert koktélként tudnám leírni.

A lányom azonban, a maga érett, 7 éves fejével, teljes mértékben meg van győződve róla, hogy egyáltalán nincs semmiféle Isten. Még csak egy akármilyen, kisbetűs isten sem. Bizony, a lányom ateista – már ötéves kora óta.

Nem mintha nem lett volna kitéve Istennek, isteneknek és általános spiritualitásnak; járt templomba és különféle egyéb vallásos összejövetelekre, de mind lepergett róla, mint kacsáról a víz. Pedig még imádkoztunk is együtt. Néha még beszélek is Istenről, amúgy kedvesen, jósággal. És mégis, amikor nemrégiben megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen miért is nem hisz Istenben, röviden és velősen azt felelte, hogy “Mert túl sokat tudok a tudományról!”

Adu ász, talált, süllyedt – egy evangélikus legrosszabb rémálma. A tudomány, amint kérlelhetetlenül megdönti Istent. Kislányom valóságos mini-Darwin, aki aki már azelőtt eljegyezte magát a nagybetűs Valósággal, hogy tökéletesen megtanulta volna uralni a záróizmait. És nem azért, mert kezdettől fogva ezt sulykolta belé a Szent Felboncolt Béka Egyháza, hanem épp ellenkezőleg, mert nem traktálta a meséivel az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Nem verték a fejébe születésétől kezdve a fellegekben élő, minden szégyenletes viselt dolgodat kínosan tisztán látó öregember képzetét, és így most már annak rendje és módja szerint nevetségesnek is tartja ezt az egészet úgy, ahogy van.

Tegnap este, vacsora közben a lányom rám nézett, és azt kérdezte:
– Ki teremtette a Földet?
Én pedig azt feleltem:
– Nos, egyesek azt hiszik, hogy Isten, mások pedig azt, hogy a természet teremtette meg saját magát.
Mire a lányom:
– Szerintem is a természet teremtette meg saját magát.
Mire én:
– Nagyon meg vagy győződve arról, hogy nincs Isten.
Ő pedig kedvesen beavatott a valóság nagy titkaiba:
– Nos, egyszerűen nem hiszem, hogy létezne Isten. Ha mégis létezne, akkor szellem lenne, ami szintén nem túl valószerű. Egyszerűen nem hiszem el. Tudod, vannak még más univerzumok is a miénken kívül. El sem tudod képzelni, mennyi minden más van még odakint, a Tejúton túl.

Alig tértem magamhoz az ámulatból. Amikor én voltam 7 éves, én még azt sem tudtam, hogy mi van akár csak a saját szülővárosomon túl.

Nem győzöm csodálni a lányom tudományos elméjét. Jómagam művész vagyok, abból is az érzelmes fajta – amivel nem azt akarom mondani, hogy a lányom ne lenne érzelmes, mert az, de mégis imádom, ahogy már ilyen zsenge gyerekkorában is meg tud hozni magában ilyen nagy és komoly döntéseket. Hogy saját gondolatai vannak, hogy harmóniában van az érzéseivel. “Nem hiszem, hogy létezne Isten.” Megkérdőjelezhetetlenül. Mert nem nevelték belé azt, hogy az élet nehéz szakaszaiban csak Istenre számíthat. Pedig neki is megvannak az életében a maga küzdelmei, de mégis tökéletesen tisztában van azzal is, hogy akiben a leginkább meg kell tanulnia bíznia, az végső soron mégiscsak ő, saját maga.

Imádom ezt.

Bárcsak engem is önállóságra neveltek volna gyermekkoromban. De ehelyett arra tanítottak, hogy nem csak az egész családomban, de az egész világon nincs egyetlen olyan emberi lény sem, akire igazán számíthatnék, és akitől méltányos elbánást várhatnék, és hogy ha azt akarom, hogy jól bánjanak velem, akkor forduljak Istenhez, mert ezt igazán csak tőle kaphatom meg; csak ő bocsáthatja meg minden bűnömet, csak ő ölelhet magához és szerethet igazán, úgy, ahogyan senki más a világon. Így hát Isten, ez a mennyei fantomapuka lett az, aki igazán szeretett engem, és persze én is egész életemben fantomembereket hajkurásztam félig vagy akár teljesen zárt szívvel, ugyanazt várva el tőlük, amit csak a szellemek adhatnak meg az embernek: a nagy semmit. Mese. Habbal. Hazugság.

Anyukám persze meg van győződve róla, hogy veszélyes dolog vallástalanul nevelni egy gyereket. “Értem én, Carolyn, hogy nem gondolod, hogy most még szüksége lenne Istenre. De mégis meg kellene adnod neki a vallást, hogy legyen hova fordulnia később, amikor majd szüksége lesz rá.” Amikor egy világ dől össze benne, amikor valami tragikus veszteség, nagy csapás vagy megrázkódtatás éri majd. Amikor már tényleg nem marad az embernek semmi más, csak Isten.

Igazi megvilágosodás-élmény volt, amikor ezt hallottam anyámtól. Annyi mindent megértettem hirtelenjében a saját életemből ott helyben, abban a szent pillanatban. Mert mi van akkor, ha jól nevelem fel a lányomat, ha megadom neki mindazt a törődést és megerősítést, amire szüksége van, ha megtanítom, hogy bízzon az ösztöneiben és értésére adom, hogy mindig van kihez fordulnia; hogy ha segítségre van szüksége, bátran forduljon egy igazi, élő, hús-vér emberhez, és kérje tőle? Mi van, ha mindennek eredményeképp végül egyáltalán nem is lesz szüksége Istenre? Mert mindez a szilárd tudat és bizalom a legnagyobb tragédiákat is kellőképpen el tudja tompítani? Ha képes feldolgozni a valóságot – és annak részeként a csapásokat, csalódásokat is -, és ezáltal nem reménytelen katasztrófák sorozataként éli majd meg az életét, amelyeknek csak egy halott pasas húsának és vérének habzsolása, meg a végén a mennybemenetel ad majd értelmet? Ó, igen. Akkor mi van?

Mi van akkor, ha misztikus teremtéstörténet – egy hiányzó, Nem Beszélünk Róla apuka és egy bár mindenütt jelenlevőnek tetsző, és ennek megfelelően félelmetes, de érzelmileg mégis szinte ott sem levő anyuka – helyett a tényleges igazságot ismerheti meg. Bennem fejlődtél ki. Az orvosok felvágtak engem, és kivettek belőlem téged. Ez a férfi az apád. Szerettem, ahogy csak tudtam, amíg csak tudtam, de amikor már túl sok fájdalmat okozott, elhagytam. Én nevellek fel téged. Én itt vagyok. És itt van az apukád is. Ismerd meg őt, ismerj meg engem, és ismerd meg önmagad. Mi mind itt vagyunk a Földön. Nem kell feldobnod az agyadat az égbe. Nem kell elszállnod – a testedből sem – ahhoz, hogy kezelni tudd az életet. Én itt vagyok, segítek, amiben csak tudok. Téged nem hagylak el, nem megyek sehova. Legyél itt velem, itt és most, ezen a Földön, amit a természet maga teremtett önnönmagából.

És azt hiszem, ez ellen Istennek sincs kifogása. És ha mégis, az sem baj, mert nekem egész biztosan nincs – és, ami a legfontosabb, a lányomnak sincs, és továbbra sem győzöm eléggé csodálni őt ezért.

Forrás: Babble

Reklámok
Kategória: Pszichológia, Tudomány, Vallás
Címke: , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Itt szólj hozzá :)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s