Carl Sagan esszéje a marihuánáról

(Ismét egy fordítás)

Carl Sagan 1969-ben írta ezt a beszámolót, ami aztán két évvel később, 1971-ben jelent meg a “Marihuána újragondolva”-ban (Marijuana Reconsidered). Sagan ekkor a harmincas évei közepén járt, és az élete végéig használt kannabiszt.

Carl Sagan“Úgy tíz évvel ezelőtt kezdődött az egész, amikor épp egy lényegesen nyugodtabb szakaszába ért az életem; amikor felfedeztem, hogy mennyi minden más is van még a világon a tudományon kívül; amikor felébredt a társasági, szociábilis énem, amikor megnyíltam az új élmények előtt. Megbarátkoztam egyebek mellett emberek egy olyan csoportjával is, akik alkalmilag, rendszertelenül, de nyilvánvaló élvezettel szívtak kannabiszt. Eleinte vonakodtam kipróbálni, de a jól látható eufória és a fizikai függőség veszélyének teljes hiánya végül mégis meggyőzött. Az első élményeim meglehetősen kiábrándítóak voltak; egyáltalán semmit nem tapasztaltam, és már el is kezdtem különböző hipotéziseket gyártani magamban arról, hogy a kannabisz valójában csak egy placebó, az annak tulajdonított hatásokat pedig csak a hiperventilláció és a felfokozott várakozások idézik elő, nem pedig a növény vegyületei.

Öt-hat sikertelen kísérlet után azonban mégis megtörtént. Épp háton feküdtem egy barátom nappalijában, aktív semmittevés keretében tanulmányozva egy cserepes növénynek (nem kannabisz!) a falra vetett árnyékát, amikor egyszeriben rádöbbentem, hogy az árnyak tökéletes részletességgel körvonalaznak egy miniatűr Volkswagent. Persze azonnal aktiválódott a szkeptikus énem, és egyből a következetlenségeket kezdtem keresni, hogy valójában mennyire nincs is semmi köze az árnyéknak egy Volkswagenhez. De minél figyelmesebben néztem, csak annál tisztábban láttam a legapróbb részleteket, a dísztárcsáktól a rendszámtáblán és a lökhárítón át egészen az ajtónyitó kallantyúkig. Amikor pedig becsuktam a szemem, döbbentem vettem észre, hogy filmvetítés zajlik a szemhéjam mögött. Villanás… majd megjelent egy egyszerű vidéki táj egy vörös tanyaházzal, kék éggel, fehér felhőkkel és egy, a zöld dombokon át a láthatárig vezető sárga ösvénnyel; újabb villanás, majd ugyanez a jelenet, de most narancsszín házzal, barna éggel, vörös felhőkkel, sárga ösvénnyel és ibolyaszín mezővel… villanás… villanás… villanás. Nagyjából másodpercenként egy villanás, és mindegyik ugyanazt a képet hozta elő újra és újra, csak mindig más és más színekkel, gyönyörű színárnyalatokkal, egymással csodálatosan harmonizáló kombinációkban. Időről időre azóta is el-elszívtam egy-egy szálat és mindig mélységesen kiélveztem. Ragyogóan kiélesíti az eltompult érzékeket és számomra még sokkal érdekesebb hatásokat is eredményez, amelyekre rövidesen szintén kitérek.

Tisztán emlékszem egy másik korai vizuális élményemre is a kannabisszal kapcsolatban, amikor egy gyertyalángot tanulmányozva fedeztem fel a Sandeman sherryüvegek fekete ruhás, fekete kalapos spanyol úriemberét, amint fenséges közömbösséggel álldogál a láng szívében. Ennek kapcsán egyben meg is jegyezném, hogy különösen megkapó, csodálatos és lenyűgöző élményekben lehet részünk, ha kannabisz hatása alatt nézünk tüzeket – kiváltképpen akkor, ha ezt egy, a környezetét leképező prizma-kaleidoszkópon keresztül tesszük.

Fontosnak tartom megjegyezni ezen a ponton azt is, hogy soha, egyetlen pillanatig sem gondoltam azt, hogy ezek a “dolgok” tényleg valóságosak lennének. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy nincs semmiféle Volkswagen a plafonon, sem pedig szalamandra-Sandeman a lángban. Semmiféle ellentmondás nem volt bennem ezekkel az élményekkel kapcsolatban. Mintha az egyik felem művészként alkotná meg ezeket az érzékleteket (amelyek kétségkívül igen bizarrnak hatnának a hétköznapi valóságban), miközben a másik állandó távolságot tartva, objektív megfigyelőként szemlélné mindezt. Mi több, az egész élmény élvezetének legalább a fele épp annak köszönhető, hogy ez a megfigyelő-fél képes értékelni az alkotó-fél alkotásait. A szemhéjam mögött megjelenő képek gyakran megmosolyogtatnak, néha pedig egyenesen megnevettetnek. Felteszem, ebben az értelemben a kannabisz pszichotomimetikus (hallucinogén), de soha egyáltalán semmiféle félelmet, ijedséget vagy rémületet nem tapasztaltam ezek kapcsán (egyes pszichózis-élményekkel kapcsolatban szoktak beszámolni ilyenekről). Felteszem, ez azért is lehetett így, mert mindvégig tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ez a saját “utam”, és hogy ha akarom, bármikor – pillanatok alatt – teljesen összeszedhetem magam újra.

Míg a korai élményeim mind alapvetően vizuálisak voltak, és feltűnően nélkülözték az emberi alakokat, az évek során mindkét tényező tekintetében megváltozott a helyzet. Ma már elég csak egyetlen szálat is elszívnom ahhoz, hogy elérjem a kívánt hatást; lehunyom a szemem, és ha jönnek a villanások, akkor tudom, hogy már “meg is érkeztem”. Ezek már jóval azelőtt megjelennek, hogy a valós érzékleteim akár csak a legcsekélyebb mértékben is módosulnának. Felteszem, ez valamiféle jel-zaj-arány-jellegű összefüggés lehet; nyitott szemmel a valóság érzékletei erős “zajt” jelentenek, csukott szemmel azonban lényegében lenullázódnak. Szintén egy érdekes információelméleti aspektusa még ennek az élménynek – vagy legalábbis az én saját élményeimnek – a rajzfilm- illetve karikatúra-szerű, leginkább csak körvonalakkal megjelenített alakok, képek és figurák dominanciája. Gondolom, ez egyszerűen az információtömörítés kényszerével függhet össze; elvégre eléggé lehetetlen is lenne teljes egészében felfogni és megragadni egy fénykép-minőségű (mondjuk 108 bites) kép teljes információtartalmát az egyes villanásokra jellemző, mindössze töredékmásodperces időtartamok alatt. Mondhatnám akár úgy is, hogy ez az élmény azonnali élvezetre való; a művész és a szemlélő szó szerint egyek. Ami azonban nem jelenti azt, hogy ezek a képek ne lennének még így is csodálatosan részletesek és összetettek. Nemrégiben például két beszélgető ember képét láttam, a kimondott szavaik pedig sárga betűkkel jelentek meg és tűntek el a fejük fölött, nagyjából szívverésenként egy mondat sebességgel, így még követhető volt a diskurzus. Néha azonban egyes – a beszélgetés szövegkörnyezetébe egyébként tökéletesen illeszkedő – szavak vörös betűkkel jelentek meg a sárgák között; ha ezeket a vörös szavakat jegyezte meg az ember, úgy azokból már egy teljesen másik, az elhangzott beszélgetés éles kritikáját megfogalmazó üzenet állt össze. És ez az egész, amit itt felvázoltam, mondjuk mintegy 100 sárga és talán 10 vörös szóval, valamivel kevesebb, mint egy perc alatt játszódott le.

Nem mellesleg nagyban – ráadásul lényegében az abszolút nulláról – feljavította a kannabisz-élmény a művészetek iránti fogékonyságomat is; a hatása alatt – és sok esetben azon túl is, amolyan pozitív utóhatásként – valóban érthetővé válik az alkotó üzenete, érzései és szándékai. Ez tehát egyike az emberi tapasztalatok azon határterületeinek, amelyeket a kannabisz segítségével fedezhettem fel. Voltak továbbá bizonyos felismeréseim is egyes műalkotásokkal kapcsolatban, amelyek persze éppúgy lehettek tévesek, ahogyan helytállóak is, de mindenképpen érdekesek és szórakoztatóak. Egy alkalommal például kannabisz hatása alatt tanulmányoztam Yves Tanguey belga szürrealista egyes alkotásait – majd néhány évvel később, a Karib-térségben egy hosszú, kimerítő úszást követően lerogytam egy közeli korallzátonyból erodálódott partszakaszra. Miközben megpihentem, hogy erőt gyűjtsek, a partszakaszt alkotó, pasztellszínű koralltöredékeket nézegettem – és egyszerre felfedeztem bennük egy óriási Tanguey-festményt. Talán maga Tanguey is járt egy ilyen partszakaszon gyermekkorában.

Ehhez nagyon hasonló fejlődésen ment keresztül a zene iránti megbecsülésem is; a kannabisz által tudtam ugyanis először meghallani külön-külön egy háromszólamú összhangzat mindhárom szólamát, és az ellenpont telítettségét. Később aztán azt is megtudtam, hogy a profi zenészek hasonló könnyedséggel képesek több különböző szólamot is lejátszani a fejükben, de számomra ez volt az első ilyen alkalom. Mi több, legalábbis valamilyen mértékben ez az újonnan elsajátított képességem is megmaradt még azt követően is, hogy a kannabisz hatása már elmúlt. Hasonlóképp, jobban élvezem az ételeket is: olyan aromákat és ízharmóniákat fedeztem fel, amelyeket valamilyen oknál fogva normál körülmények között észre sem veszünk az állandó elfoglaltságunk közepette. Most azonban már teljes, tudatos figyelemmel tudom kísérni az élményt. Egy krumpli például továbbra is ugyanúgy néz ki és ugyanolyannak érződik minden tekintetben, mint bármelyik másik – csak még inkább. Mi több, a kannabisz jobban kihangsúlyozza még a szexuális élvezeteket is. Egyfelől nagyfokú érzékenységet ad, másfelől pedig az orgazmust is késlelteti – részben azáltal, hogy valamelyest eltereli a figyelmemet a szemem elé táruló látvány részletgazdagságának kiemelésével. Maga az orgazmus időtartama is mintha jelentősen meghosszabbodna, de persze lehet, hogy ez is csak a kannabisz-szívást kísérő jellegzetes időtágító élménynek tudható be.

Nem tartom magam vallásos embernek a szó hagyományos értelmében, de egyes esetekben a kannabisz nyújthat egyfajta vallásosnak mondható jellegű élményt is. A minden területre kiterjedő, felfokozott érzékenység egyben egyfajta eggyéválás-élményt is ad az élő és élettelen környezetemmel egyaránt. Néha, egyfajta egzisztenciális felismeréssel, kínzó bizonyossággal veszem észre saját és embertársaim abszurd képmutatását és alakoskodását – míg máskor inkább játékos és szeszélyes felhangokkal domborodnak ki az abszurditások. E felismerések minden további nélkül ki is fejezhetőek – és érdemes is szavakba önteni őket, ahogyan tettem azt magam is különböző beszélgetések alkalmával. Humorforrásnak sem utolsóak. A kannabisz újra felnyitja a szemünket mindarra, aminek az észrevételéről egész életünkben igyekeznek lenevelni minket. A világ a maga teljes és tompítatlan valóságában egészen őrjítő is tud lenni; a kannabisz révén arról is alkothattam némi fogalmat, hogy milyen is lehet őrültnek lenni – és ezáltal egyben azt is felismerhettem, mennyire elcsépeltük ezt a szót – “őrült” -, és hogy leginkább csak olyasmikre használjuk, amikkel egyszerűen túl kínos, kínzó vagy fájdalmas lenne komolyabban foglalkoznunk. A Szovjetunió például e téren egészen odáig megy, hogy rutinszerűen zárja őrültekházába a politikai disszidenseket. Ennek valamivel enyhébb, de alapjaiban változatlan formája az is, amikor csak olyasmiket mondunk, mint például hogy “hallottad, mit mondott tegnap Lenny Bruce? Ez teljesen megőrült.” A kannabisz hatása alatt felfedeztem, hogy van valaki ezekben az emberekben, akiket őrülteknek nevezünk.

De ugyanígy megnyitja előttem a kannabisz a múltat is; újra fel tudom idézni általa a legrégebbi, gyermekkori emlékeimet, barátaimat, rokonaimat, játékaimat – utcákat, illatokat, hangokat és ízeket egy rég tovatűnt világból. Rekonstruálhatom az akkoriban csak hézagosan felfogott eseményeket is a maguk eredeti teljességében. Gyakori – bár nem állandó – jellemzője a kannabiszos élményeimnek egy azokat finoman, mandalaszerűen átszövő, csak számomra jelentős és értelmezhető szimbolizmus is, amit azonban épp e rendkívül személyes jellege miatt itt meg sem próbálok leírni. Azonban az ebből a mandalából kiinduló szabad asszociációk – képek és szójátékok formájában egyaránt – egy sor igen gazdag felismerésre vezettek.

Közkeletű tévhit, hogy kannabisz hatása alatt az ember úgy érzi ugyan, hogy igen fontos és mélyenszántó felismerésekre jut, de a másnapi racionális vizsgálat fényében ezek már nem állják meg a helyüket. Meggyőződésem, hogy ez a hiedelem egész egyszerűen téves, és hogy a kannabisz-ihlette felismerések nagyon is valódiak és értékesek. Igazi gondot ezekkel kapcsolatban csak az olyan formában való megfogalmazásuk, rögzítésük jelent, amelyben még a másnapi – a “felismerőtől” igencsak eltérő tudatállapotú – énünk számára is elfogadhatóak maradnak. Életem legnagyobb kihívásai, legnehezebb feladatai között tartom számon az ilyen felismerések akár írásban, akár hangszalagon való rögzítését – mivel egyetlen ilyen felismerés rögzítésének vagy tíz másik, még érdekesebb gondolat vagy kép elvesztése az ára. Nem nehéz megérteni, miért vélik úgy sokan, hogy puszta időpocsékolás – a Protestáns Etika afféle megsértése – a gondolatok lejegyezgetése. De mivel az életem legnagyobb részét kannabisz nélkül töltöm, ezért mégis rászántam az időt erre a feladatra – és azt hiszem, értem is el benne sikereket. Úgy vettem észre, hogy a valóban jó és értékes felismeréseket meg lehet jegyezni és vissza lehet emlékezni rájuk másnap is, de csak akkor, ha előzőleg valóban tettünk is valamiféle erőfeszítést arra, hogy rögzítsük őket. Ha például leírok vagy elmondok valakinek egy-egy ilyen gondolatot, úgy azt már külső segítség nélkül is fel tudom idézni magamban újra másnap, de ha csak saját magamat igyekszem dresszírozni a gondolat megjegyzésére, akkor az menthetetlenül elveszik.

A legtöbb ilyen felismerést egy, a saját szakterületemtől eléggé eltérő másik, kreatív kutatási ágazatban tettem, jelesül a társadalmi ügyek kapcsán. Egy alkalommal például épp együtt zuhanyoztunk a feleségemmel, amikor támadt egy ötletem a rasszizmus gyökereivel és érvénytelenségével kapcsolatban – Gauss-i eloszlási görbék mentén. Bizonyos értelemben kézenfekvő gondolat volt ugyan, de ebben a formában szinte soha nem esik szó róla. Előbb szappannal rajzoltam fel a görbéket a zuhanyzó falára, majd mentem és le is írtam a gondolatot. Aztán egyik ötlet vezetett a másikhoz, és nagyjából egy órányi hihetetlenül feszített munka után összesen tizenegy rövid esszét sikerült előállítanom társadalmi, politikai, filozófiai és humánbiológiai témakörök széles skáláján. Helyhiány okán ezeket itt most nem részletezhetem mind, de a külső visszajelzések – így például a nyilvánosság reakciói és a szakértők válaszai – arra engednek következtetni, hogy ezek is valós, hasznos felismerések. Fel is használtam őket egyetemi és nyilvános előadások során éppúgy, ahogyan a könyveimben is.

De hadd mutatok legalább csak egyetlen kis példát egy ilyen felismerésre: egy este épp kannabisz hatása alatt mélyedtem el a gyermekkoromban afféle önelemzésképp, és saját megítélésem szerint egész jól is haladtam – majd tartottam egy kis szünetet, és arra gondoltam, milyen rendkívüli eredményt ért el Sigmund Freud azzal, hogy ő tudatmódosító szerek nélkül is el tudta végezni a saját önelemzését. Ekkor azonban derült égből villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy ez teljesen téves: az önelemzését megelőzően Freud egy évtizeden át kísérletezett kokainnal és aktívan népszerűsítette is annak a használatát. Számomra pedig immár teljesen egyértelműnek tűnt, hogy Freud is a saját tudatmódosító élményeinek köszönhette a világba hozott jelentős felismeréseinek legalább egy részét. Azt persze nem tudom, hogy ez valóban így volt-e, sem pedig azt, hogy a Freud-biográfusok egyetértenének-e ezzel az értelmezéssel, vagy hogy publikált-e már korábban vele kapcsolatban bárki hasonló gondolatokat, de ez mindenféleképpen egy olyan érdekes hipotézis, ami kannabisz nélkül vizsgálva is minden tekintetben megfontolásra érdemesnek tűnik.

Emlékszem, egy este hirtelen rádöbbentem, milyen is lehet őrültnek lenni – míg más alkalmakkor inkább vallásos jellegű érzéseim és érzékleteim támadtak – és ezzel együtt teljesen tisztában voltam azzal is, hogy ha csak úgy leírnám őket, akkor nem állnák ki a tudósként szokásommá vált kritikus vizsgálódást. Ha például egy reggel találnék egy üzenetet az előző esti önmagamtól, amelyben kifejtem, hogy körülvesz minket egy egész világ, amit egyébként alig érzékelünk, vagy hogy eggyé válhatunk a mindenséggel, vagy akár hogy egyes politikusok rendkívül ijedt és kétségbeesett emberek, úgy kétségkívül kétkedéssel fogadnám mindezt. Ennek a kétkedésemnek azonban a kannabisz hatása alatt is tökéletesen tudatában vagyok; ezért is készítettem magamnak egyebek mellett egy olyan felvételt is, amelyben épp arra hívom fel erélyesen a saját figyelmemet, hogy igenis vegyem komolyan ezeket a dolgokat, mondván: “Idehallgass, te reggeli mihaszna! Vedd már észre, hogy ezek valós, komoly dolgok!” Próbálom igazolni azt is, hogy tiszta a tudatom; felidézem például egy gimnáziumi ismerősöm nevét, akire amúgy már vagy harminc éve még csak nem is gondoltam; pontosan leírom egy, a másik szobában heverő könyv színét, formáját és az abban használt betűtípust – és ezeknek a helyességét másnap reggel, kritikus szemlélettel is igazolhatom. Meggyőződésem, hogy a kannabisz (és feltehetőleg más tudatmódosító szerek) útján (is) olyan valós felismerésekre juthatunk, és olyan érzékleteket tapasztalhatunk meg, amelyek a társadalmunk és az oktatási rendszerünk hibái miatt ilyen szerek használata nélkül már szinte teljesen elérhetetlenné váltak számunkra. Értem ezt nem csak az öntudatosság és az intellektualitás témaköreire, de a más emberekkel kapcsolatos érzékleteinkre is; a kannabisz olyannyira felfokozhatja az egymás arckifejezése, intonációja és szóhasználata iránti érzékenységünket, amely által olyan szoros rapportot alakíthatunk ki egymás között, mintha már ténylegesen egymás gondolataiban olvasnánk.

A kannabisz segítségével a nem-zenészek is belekóstolhatnak egy kicsit a zenészek életébe, és a nem-művészek a művészet szépségeibe. Én azonban nem vagyok sem művész, sem zenész; mi a helyzet tehát a tudományos munkámmal? Kannabisz hatása alatt általában – érdekes módon – nem érzek különösebb késztetést szakmai kérdések boncolgatására – ilyenkor minden más szellemi terület sokkal érdekesebb -, de azért tettem néhány tudatos kísérletet arra, hogy ilyen állapotban gondolkodjak el jobban a szakterületem egy-egy komolyabb kihívást jelentő, összetett kérdésén – és valamennyire működött is a dolog. Fel tudtam idézni magamban például egy sor releváns, de egymással kölcsönösen inkonzisztens kísérleti eredményt; eddig minden rendben, ez még működik – aztán megpróbáltam valahogy összeegyeztetni egymással az eltérő tényeket. És végül támadt is egy olyannyira bizarr ötletem, hogy teljesen biztos vagyok benne, hogy kannabisz nélkül soha nem jutott volna eszembe; futólag meg is említettem ezt a lehetőséget egy, a szóban forgó témáról írt dolgozatomban. És bár nem tartom túl valószínűnek, hogy igaz lenne, de legalább mégis egy olyan elgondolás, ami kísérleti úton tesztelhető és ellenőrizhető, és így már tudományos elméletként is elfogadható.

Utaltam rá, hogy a tudatunk egy része a kannabisz-élmény alatt is megmarad szenvtelen, külső megfigyelőnek, és szükség esetén bármikor képes gyorsan vissza is kapcsolni újra normál tudatállapotba. Egy-két alkalommal például kénytelen voltam sűrű forgalomban vezetni is kannabisz hatása alatt, és egyáltalán semmilyen nehézséget nem tapasztaltam – bár támadt egy-két érdekes gondolatom a közlekedési lámpák csodálatosan szép, cseresznyepiros fénye láttán. Amikor pedig megérkeztem a célomhoz, egyáltalán nem is éreztem semmilyen hatást, csukott szemmel sem voltak villanásaim. Ha például a gyereked hív, kannabisz hatása alatt is lényegében ugyanúgy tudsz reagálni rá, mint általában. Félreértés ne essék, nem propagálom a kannabiszos vezetést, csak azt állítom saját tapasztalataim alapján, hogy szükség esetén különösebb nehézség nélkül kivitelezhető ez is. Mi több, az alkoholos befolyásoltsággal ellentétben a kannabisz mindig elmélkedésre, gondolkodásra, szellemi kalandokra sarkall, miközben nyugodttá és békéssé, társaságkedvelővé tesz, és soha nem jelentkezik utána másnaposság sem. Az évek múlásával azt is megtapasztalhattam, hogy egyre kevesebb kannabisz is elég; nemrégiben egy filmszínházban például már csak azzal el tudtam érni a kívánt hatást, hogy belélegeztem a színház egészét átható és körüllengő kannabisz-füstöt.

Van tehát a kannabisznak egy nagyon jó önszabályozó jellege is; minden egyes szippantás csak egy igen parányi adagot jelent. Az egyes szippantások és a hatás jelentkezése közt eltelt “várakozási idő” minimális, és ha már elérte az ember a kívánt hatást, akkor nem vágyik még többre. Igen fontos mennyiségnek tartom az elfogyasztott dózis hatásának érzékeléséhez szükséges idő és a túlzott dózis elfogyasztásához szükséges idő hányadosaként kiszámítható R arányszámot. Az (általam soha nem fogyasztott) LSD esetében ez az érték például igen magas, míg a kannabisz esetében ésszerűen alacsony. Ez az alacsony R arány lehet tehát a pszichedelikus tudatmódosító szerek biztonságosságának egyik fokmérője. Bízom benne, hogy ezt az arányszámot is láthatom majd a csomagolásra nyomtatva, amint legalizálják a kannabiszt. Remélem, erre sem kell már túl sokáig várni. Egyszerűen felháborító a kannabisz illegalitásban tartása, és súlyosan hátráltatja ennek a(z) – egyre tébolyultabbá is veszélyesebbé váló világunkban olyannyira kívánatos – békességet és belátást elősegítő növény lehetőségeinek teljeskörű kiaknázását.

Forrás: Antitheist Atheist – Opposing Religious Harm

Reklámok
Kategória: Pszichológia, Tudomány
Címke: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Itt szólj hozzá :)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s