Lehet, hogy anarchista vagy, csak még nem tudsz róla?

(Ismét egy fordítás)

Szerző: David Graeber

Bizonyára hallottál már ezt-azt arról, hogy kik is az anarchisták, és hogy mit akarnak. Jó eséllyel szinte csupa zagyvaságot. A legtöbben mintha valamiért azt hinnék, hogy az anarchisták az esztelen erőszak, káosz és rongálás hívei, akik elutasítják a rend és a szervezettség minden formáját, vagy épp hogy őrült nihilisták, akik egyszerűen csak le akarnak rombolni mindent. Az ilyen tévképzetek már nem is nagyon állhatnának még távolabb a valóságtól. A valóságban ugyanis az anarchisták csupán közönséges emberek, akik hiszik, hogy külső kényszerítő erő nélkül is lehet értelmesen viselkedni. És bár ez egy igen egyszerű gondolat, a gazdagok és a hatalmasok mindig is rettegtek tőle, mert rendkívül veszélyesnek találták.

Az anarchista gondolkodás lényegében két alapfeltevésre épül:

1.) Normál körülmények között az emberek olyan rendesen és értelmesen viselkednek, amennyire csak tehetik, és vezetők nélkül is képesek szerveződni és közösségeket alkotni.

2.) A hatalom megront.

Az anarchizmus tehát lényegében nem más, mint a hétköznapi józan ész alapelveinek logikus és következetes végiggondolásához való bátorság. Amiből pedig az is következik, hogy – tűnjön ez bármilyen furcsának is – a legfontosabb területeken nagy valószínűséggel te magad is anarchista vagy, csak még nem tudsz róla.

Lássunk néhány példát a hétköznapi életből:

  • Sorban álláskor akkor is kivárod a sorod és tartózkodsz a könyököléstől-tolakodástól, ha egyetlen rendőr sincs a közelben?

 Ha a válaszod „igen”, akkor bizony anarchistaként viselkedsz. Az önszerveződés az anarchizmus legfőbb alapelve: az elképzelés, miszerint az emberek erőszakos fenyegetettség hiányában is képesek józanul, méltósággal és tisztelettel kezelni egymást, megértve és felfogva a közös körülményeiket.

Anarchy FlowerÉrdekes módon abban mindenki eléggé biztosnak érzi magát, hogy személy szerint ő maga minden további nélkül képes értelmesen viselkedni. Sok esetben a törvényeket és a rendőrséget is csak azért tartják szükségesnek, mert másokból viszont már nem nézik ki ugyanezt. No de vajon nem épp ugyanígy vélekednek-e rólunk is ezek a mások…? Az anarchisták szerint minden antiszociális viselkedés legfőbb oka és eredője az éppen e viselkedésformák miatt szükségesnek tartott rendőrség, börtönök, államok és hadseregek által és útján, szisztematikusan kialakított széleskörű egyenlőtlenség és igazságtalanság. Ez az egész egy ördögi kör. Minél inkább hozzászoknak az emberek ahhoz, hogy a véleményükkel együtt semmibe vannak véve, annál nagyobb eséllyel válnak dühössé, cinikussá és akár erőszakossá is – így pedig természetesen a hatalmon lévők is könnyen elintézhetik őket egy legyintéssel, mondván, hogy az ilyen csürhe véleménye valóban nem számít. Amint azonban felismerik, hogy mindenkinek a véleménye éppen annyira számít, mint mindenki másé, máris meglepően megértővé válnak. Rövidre fogva: az anarchisták szerint legnagyobbrészt pont maga a hatalom és annak a velejárói teszik ostobává és felelőtlenné az embereket.

  • Tagja vagy egy olyan klubnak, sportcsapatnak vagy más önkéntes szervezetnek, ahol nem egy vezető diktál, hanem közmegegyezéses alapon születnek döntések?

 Ha a válaszod „igen”, akkor egy bizony egy anarchista elvek mentén szerveződő csoport tagja vagy. Az önkéntes társulás ugyanis az anarchizmus egy másik fontos alapelve – ami lényegében nem más, mint a demokratikus alapelvek kiterjesztése a hétköznapi életre. A különbség mindössze annyi, hogy az anarchisták lehetségesnek tartják egy olyan társadalom kialakítását, amelyben minden megszervezhető ezen elvek mentén, önkéntes társulással kialakított csoportokkal – feleslegessé téve így egyben minden felülről lefelé szerveződő, katonai stílusú, parancsnoki láncolatokra épülő szerveződést a tényleges hadseregektől a bürokrácián át a nagyvállalatokig. Te magad talán nem hiszel ebben – vagy talán nagyon is –, de ennek ellenére, még ha nem is veszed észre, akkor is, mégis anarchista vagy minden olyan helyzetben, amikor erő és fenyegetések nélkül, önkéntes alapon egyezel meg valakivel vagy valakikkel valamiben, vagy épp amikor érdemben fontolóra veszed és így valóban meg is érted a másik oldal egyéni helyzetét és szükségleteit, és eszerint alakítotok ki valamilyen kompromisszumot.

Az anarchizmus nem más, mint a természetes viselkedésünk minden olyan helyzetben, amikor valóban szabadon tehetjük azt, amit akarunk, és velünk egyenrangú, szintén szabad emberekkel vagyunk együtt – és ennek megfelelően tudatában vagyunk az ebből a helyzetből fakadó, egymás iránti felelősségünknek is. Ebből pedig egy újabb fontos pont is következik: bár egyenrangú felekkel az ember valóban képes értelmesen és belátóan viselkedni, ugyanezt már nem várhatjuk el tőle akkor, ha hatalmat adunk neki mások felett. Az ilyen hatalommal felruházott ember előbb vagy utóbb szinte biztosan vissza fog élni a hatalmával így vagy úgy.

  • Önző, egoista disznónak tartod a legtöbb politikust, akik fikarcnyit sem törődnek az emberekkel és az emberek érdekeivel? Úgy gondolod, hogy egy ostoba és igazságtalan gazdasági rendszerben élünk?

 Ha „igennel” válaszoltál, úgy egyetértesz a napjaink társadalmáról megfogalmazott anarchista kritikával, vagy legalábbis annak a legfőbb alapvetéseivel. Az anarchisták vallják, hogy a hatalom megront, és hogy éppen azok a legkevésbé alkalmasak a hatalom gyakorlására, akik egész életükben azt hajszolják. Vallják továbbá azt is, hogy a jelenlegi gazdasági rendszerünk sokkal nagyobb eséllyel jutalmazza az önző és gátlástalan viselkedést, mint a tisztességes, emberséges, gondoskodó magatartást. Ezt a legtöbben valóban így is érzik. Csak épp a legtöbben ezzel együtt nem gondolják úgy, hogy bármit is lehetne tenni ez ellen, vagy hogy bármely, a helyzet megváltoztatására irányuló kísérlet végül ne fordulna elkerülhetetlenül a visszájára és tenné csak még rosszabbá a dolgokat. (Érdekes, hogy ezt a retorikát valahogy mintha mindig épp a hatalom leghűségesebb kiszolgálóitól hallanánk.)

No de mi van akkor, ha ez nem igaz?

Van egyáltalán bármi okunk arra, hogy elhiggyük mindezt? Érdekes módon a gyakorlati kísérletek rendre rácáfolnak a legtöbb arra vonatkozó szokványos elméleti jóslatra, hogy mi történne egy államok és kapitalizmus nélküli társadalomban. Az emberiség évezredeken át élt államok és kormányok nélkül. Sokan mindmáig az állami felügyelet hatáskörén kívül élnek világszerte – és messze nem mindegyikük tölti folyamatos vérengzéssel az idejét. A legtöbbjük egyszerűen csak éli az életét éppúgy, mint bárki más. Persze egy bonyolult, városiasodott, technologizált társadalomban az egész alapfelállás is bonyolultabb lenne, de ugyanez a technológia éppígy nagyban elő is segítheti a probléma megoldását. Ami azt illeti, még csak bele sem gondoltunk soha úgy igazán, hogy milyen is lehetne az életünk akkor, ha a technológiai lehetőségeinket valóban az emberi szükségleteink szolgálatába állítanánk. Mennyit kellene valójában dolgoznunk ahhoz, hogy fenntarthassunk és folyamatosan üzemeltethessünk egy működőképes társadalmat akkor, ha megszabadulnánk az összes olyan haszontalan vagy destruktív foglalkozástól, mint például a telemarketingesektől, az ügyvédektől, a börtönőröktől, a pénzügyi elemzőktől, a PR-szakértőktől, a bürokratáktól és a politikusoktól – tudós elméinket pedig csillagháborús és részvénypiaci elemzőrendszerek helyett az olyan veszélyes vagy bosszantó feladatok teljes automatizálására állítanánk rá, mint amilyen például a szénbányászat vagy a fürdőszoba-takarítás, a fennmaradó feladatokat pedig egyenlően osztanánk el egymás között? Napi öt órát? Négyet? Hármat? Kettőt? Senki nem tudja a választ, mert senki még csak fel sem tesz ilyen kérdéseket. Az anarchisták szerint azonban pontosan ilyen kérdésekből kellene minél többet feltennünk.

  • Tényleg elhiszed mindazt, amit mondasz a gyermekeidnek, illetve amit a szüleid mondtak neked?

 Hogy „nem számít, ki kezdte”, „két rosszból nem lesz egy jó”, „pakolj össze magad után”, „ne tedd azt másokkal, …”, „fogadd el a másságot”? Talán el kellene már döntenünk végre, hogy továbbra is hazudni akarunk-e a gyermekeinknek, vagy pedig vesszük-e rá a fáradságot, hogy mi magunk is valóban komolyan vegyük a saját intelmeinket. Mert ha valóban komolyan vesszük, logikusan és következetesen végiggondoljuk ezeket az erkölcsi alapelveket, akkor végül megint csak az anarchizmusnál lyukadunk ki.

Vegyük például a „két rosszból nem lesz egy jó” elvét. Ha ezt valóban komolyan vennénk, úgy ezzel máris alapjaiban kaszálnánk el a háborúkat és az igazságszolgáltatási rendszer szinte teljes egészét. Ugyanez a helyzet a megosztással is: bár a gyermekeinket mindig arra neveljük, hogy tanulják meg megosztani a dolgaikat egymással, figyelembe venni egymás szükségleteit és segíteni egymásnak, a valóságban mi magunk eközben mégis azon alapfeltevésből kiindulva éljük a mindennapi életünket, hogy mindenki szemét, aljas, önző és törtető. Az anarchista azonban ezzel szemben arra mutat rá, hogy éppen az a jó és a helyes, amit a gyermekeinknek mondunk. Az emberi történelem szinte minden igazán nagyszerű és említésre érdemes eredménye és felfedezése, ami jobbá tette az életünket, az együttműködés és a kölcsönös segítségnyújtás alapelveire épült. Általában még jelen körülményeink között is többet költünk a családunkra és a barátainkra, mint saját magunkra. És bár nagy valószínűséggel soha nem fognak teljesen kihalni a versengő hajlamú emberek, ez még nem jelenti azt, hogy társadalmi szinten támogatni és bátorítani is kellene ezt a viselkedésformát – azt pedig végképp nem, hogy még az alapvető létszükségletekért is versenyeztetni kellene az embereket. Ez csak a hatalmon lévők érdekeit szolgálja, akik azt akarják elérni, hogy folyamatosan rettegjünk egymástól. Ezért akarnak az anarchisták nem csak önkéntes társulásra, de kölcsönös segítségnyújtásra is épülő társadalmat. Tény: a legtöbb gyermek anarchista erkölcsiséggel nő fel, de aztán fokozatosan rá kell döbbennie arra, hogy a felnőttek világa nem így működik. Ezért válnak közülük olyan sokan előbb lázadóvá, elidegenedetté vagy akár öngyilkos hajlamúvá kamaszként, majd fásulttá és megkeseredetté felnőttekként, míg végül már csak a saját gyerekeikben láthatják az utolsó mentsvárukat, akikkel még megpróbálhatják elhitetni, hogy pedig igenis lehet jó, méltányos és igazságos a világ. No de mi lenne akkor, ha tényleg kialakíthatnánk egy olyan világot, amely valóban a méltányosság és igazságosság alapelveire épül? Adhatnánk-e egyáltalán ennél nagyobb ajándékot a gyermekeinknek?

  • Hiszed, hogy az emberek alapvetően gonoszak és romlottak, és hogy bizonyos fajta emberek (nők, színesbőrűek, szegények, aluliskolázottak) alsóbbrendűek, akiken teljes joggal uralkodhatnak a náluk kiváltságosabbak?

 Ha a válaszod „igen”, nos, abban az esetben elképzelhető, hogy talán mégsem vagy anarchista. De ha „nem”, akkor nagy valószínűséggel már most is egyetértesz az anarchista alapelvek legalább 90%-ával, és jó eséllyel nagyrészt ezek szerint is éled az életed. Anarchista vagy minden olyan alkalommal, amikor:

  • tisztelettel és megértéssel viszonyulsz másokhoz;
  • amikor ténylegesen meghallgatsz másokat és ésszerű kompromisszumra jutsz velük, egymás között oldva fel így az érdekellentéteiteket anélkül, hogy egy egyszemélyi vezető döntéseire bíznátok magatokat;
  • amikor lenne ugyan rá alkalmad és lehetőséged, hogy kényszeríts valakit valamire, de ehelyett inkább a józan eszére vagy a természetes igazságérzetére apellálsz;
  • amikor megosztasz valamit egy barátoddal;
  • amikor a mosogatási rendet alakítjátok ki;
  • általában véve mindig, amikor a méltányosság elvei szerint viselkedtek, gondolkodtok és cselekedtek.

 Erre persze most mondhatnád azt, hogy emberek kis csoportjai esetében ez így mind szép és jó, de egy város vagy egy ország működésének megszervezése már egészen más lapra tartozik. És persze ennek az állításnak is megvan a maga igazsága. Még ha teljesen decentralizáljuk is a társadalmat és a lehető legtöbb hatalmat adjuk a kisközösségek kezébe, akkor is ezer dolgot kell még koordinálnunk, a vasutak üzemeltetésétől és karbantartásától a tudományos kutatások irányának meghatározásáig. Mindezt valóban igen bonyolult lenne demokratikusan megszervezni – de nem lehetetlen. Csak bonyolult. Ami azt illeti, az anarchisták számtalan különböző ötlettel és elképzeléssel álltak elő arra vonatkozóan, hogy hogyan is menedzselhetné magát egy komplex társadalom – ezen elképzelések részletes ismertetése azonban messze túlmutatna egy ilyen kis bevezető írás keretein. Így elsőre talán legyen elég annyi, hogy rengeteg ember töltött rengeteg időt különböző, arra irányuló modellek megtervezésével, hogy pontosan hogyan és miként is működhetne egy valóban demokratikus, egészséges társadalom. Másodjára pedig vegyük még hozzá ehhez azt is – mert ez is éppen olyan fontos –, hogy egyetlen anarchista sem állítja azt, hogy megtalálta volna a bölcsek kövét. Mit sem kívánunk kevésbé, mint előre gyártott modelleket erőszakolni a társadalomra. Az igazság az, hogy nagy valószínűséggel a felét sem tudjuk még csak elképzelni sem mindazoknak a problémáknak, amelyekkel egy valóban demokratikus társadalom kiépítése közben fogunk majd szembesülni; ennek ellenére azonban biztosak vagyunk benne, hogy az emberi leleményesség minden ilyen problémára meg fogja találni a megoldást is mindaddig, amíg hűek maradunk az alapelveinkhez – amelyek végső soron csak az emberségesség, a méltányosság és a józan ész alapelvei.

Forrás: The Anarchist Library

Reklámok
Kategória: Pszichológia, Társadalom
Címke: , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Itt szólj hozzá :)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s