Ki kezd? Aki kérdezi!

Különböző, hétköznapi létkérdéseket tárgyaló fórumokon rendre belefutok a következő kérdés valamilyen változatába: “Kezdeményezhet-e [ismerkedést, kapcsolatot] a nő?“. Ezekre néha érkeznek ugyan olyan válaszok, amiken csak csóválni tudom a fejem (bár szerencsére ilyen válaszokból mintha kevesebb lenne), de ami még inkább töprengésre késztet, az maga a tény, hogy ez a kérdés még egyáltalán felmerül – mégpedig a jelek szerint sokakban, és rendszeresen.

Persze a bizonytalanság érthető a magyar társadalom még mindig meglehetősen konzervatív jellege, valamint a megkövesedett hagyományok és sztereotípiák miatt (mint pl.: “a férfi vadászni akar” (és/vagy “…legyen férfi”), “felkínálkozás = kurvulás”, “a magát felkínáló nőt nem becsüli a férfi”, stb.), viszont ezzel együtt meglehetősen lesújtó képet fest a mai magyar valóságról.

Zoomoljunk most ki egy kicsit, haladjunk följebb a földgömbön, és közelítsünk rá újra a tájra. Élvezzük ki a látványt, ahogy szélsebesen terebélyesedik szemünk előtt a Balti-tenger, bontakoznak ki az északi erdőségek, és csillan meg a fényben az a bizonyos “ezer tó”… és mielőtt feleszmélhetnénk, máris Helsinki egyik utcáján találjuk magunkat.

Elindulunk a kis utcán, megcsodáljuk a takaros házakat, majd az utcáról kiérve a város meglepően pici főterét, befordulunk egy szűk kis sikátorba, majd rövid bóklászást követően betérünk egy kedélyes kis kávézóba a kikötőnél. “Päivää!”-t váltunk a pultossal, rendelünk egy kávét, és közben nézelődünk ki az ablakon – és persze azért a kávézóban is körülnézünk egy kicsit.

És megakad a szemünk egy, a harmincas évei környékén járó magányos férfin, amint teljesen szokványos finn egykedvűséggel tanulmányozza a 8. dimenzió titkait (értsd: bambán bámul maga elé), egyik kezében a már rég elhűlt kávéját szorongatva, a másikat pedig a Helsingin Sanomat aznapi számán nyugtatva. A finn átlaghoz képest tűrhetően néz ki, enyhe borostával, közepesen igénytelen öltözetben. Talán egy biztonsági őr, talán egy rakodómunkás, talán egy banki alkalmazott.

Egyszercsak nyílik az ajtó, és belép egy 25-30 körüli nő. A finn átlaghoz képest szintén tűrhetően néz ki. Finn mérce szerint takarosan öltözködik, hosszú, szőke haját szoros kontyban hordja, tengerkék szemében pedig ugyanaz a hideg magabiztosság csillan, amit határozott léptei is sugallnak. Talán egy rendőr, talán egy gyári munkás, talán egy kormánypárti képviselő.

Kurtán köszön a pultosnak, megrendeli a maga kis italát. Iszogatja, közben ő is körülnéz – és észreveszi az előbbi magányos férfit. Kissé félrebillentett fejjel végigméri, majd fogja az italát, odamegy a magányos férfihoz, és megkérdezi, leülhet-e. A válasz kicsit várat magára, mivel időbe telik, amíg emberünk visszatér a valóságba, de végül tétován biccent. A nő leül, és kérdezgetni kezdi a férfit, aki változatlan sutasággal válaszolgat – de végül beindul egy beszélgetés. Majd a nő felveti, hogy elmehetnének valahova. “Diszkó?” – kérdezi a férfi, mire a nő bólint. Felállnak és távoznak. Mi pedig mosolygunk, mert tudjuk, hogy finnéknél a “diszkó” az esetek nagy részében rock- vagy metál-koncertet jelent.

Finnországban senki – hangsúlyozom, senki – nem akad fenn vagy botránkozik meg egy ilyen, teljesen mindennapos jeleneten (olyannyira mindennapos, hogy szinte nincs is finn film ilyesféle jelenet nélkül), és szintén senki – hangsúlyozom, senki – nem kezd sustorogni a nőről a háta mögött, hogy “Fúj, a büdös kurva hogy odadobta magát”. (És ugyanígy a férfiről sem pusmogja senki, hogy “Fúj, a nyámnyila papucs”.)

A finn – és általában véve az északi – nők régóta tisztában vannak a saját értékeikkel éppúgy, mint ahogyan azzal a ténnyel is, hogy a férfiak túlnyomó többsége egész egyszerűen vak és süket azokra a finom kis “jelekre”, amelyekkel a nők egymás között remekül tudnak kommunikálni, ezért magyar nővéreikkel ellentétben nem is fáradoznak meddő próbálkozásra, hogy mindenféle “jeleket küldjenek” a kiválasztottjuknak abban a reményben, hogy az majd talán észreveszi. Tudják, hogy nem fogja. Ezért tehát maradnak a legcélravezetőbb megoldásnál: a nyílt és közvetlen egyenességnél.

És nem is csalódnak. Finn nők körében nem is merül fel soha a jelen írásom alapját adó kérdés, mely azonban annál több fejtörést okoz Mo. lányainak. Finn nők érdekes módon soha nem epedeznek azon, hogy csak nem akarja észrevenni őket a választottjuk, pedig ők “annyira egyértelmű jeleket küldenek nekik” (vagy azon, hogy egyáltalán hogyan “jelezzenek” nekik). Okosabbak ők ennél – és így könnyebben is érnek célt.

Persze nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy finnék ilyen szempontból (is) szerencsésebbek, mivel náluk mindig is emberként kezelték a nőt, és ezen szerencsére a kereszténység ellentétes értelmű tanai sem igen tudtak változtatni. Némi sarkítással azt is mondhatnánk, hogy náluk a nőknek mindig is megvoltak mindazok a jogai, amelyekért sokhelyütt (így Mo.-n is) keményen meg kell küzdeniük.

Kezdeményező nőAmi azonban csak enyhítő körülmény Mo. lányai számára, de nem mentség. Mert semmivel sem kevesebbek ők sem a finneknél (sőt, megjelenés tekintetében pl. messze le is hagyják azokat), és ugyanúgy megvan a magukhoz való eszük.

Így könnyen rá is jöhetnének mindazokra a fent vázolt dolgokra, amit finn nővéreik már régóta tudnak, és nemzedékről nemzedékre továbbadnak leányaiknak is – így például arra, hogy mivel nő és férfi egyenrangú és -jogú, ezért a nőnek is éppúgy megvan minden joga arra, hogy ha megtetszik neki egy férfi, akkor igenis fejezhesse ki ezt nyíltan és egyenesen, és ne kelljen napokon-heteken-hónapokon át játszania a szempillarebegtető szende szüzet, reménykedve és emésztve magát, majd teljesen összetörnie, amikor azt látja, hogy választottja egy másik, határozottabb lánnyal csókolózik (vagy épp egy olyannal, akit egyszerűen ő szemelt ki magának, és nem vonakodott lépni feléje).

Mo.-n persze még mindig lesznek, akik emiatt ferdén néznek majd, valamint rosszindulatúan és alattomosan pusmognak. Ez azonban már az ő bajuk.

Régebben még több minden miatt néztek ferdén, és pusmogtak alattomosan és rosszindulatúan. Mivel azonban régebben is voltak bátor és gondolkodó emberek, akik fittyet hánytak rájuk, és tették, amit jónak láttak, mára javult is valamelyest a helyzet, és nőtt az elfogadás. Nem lesz ez másként ezután sem – ha továbbra is lesznek bátor és gondolkodó emberek, akik fittyet hánynak a rosszindulatú pusmogókra, és teszik, amit jónak látnak.

Zárásként szeretném mégegyszer a figyelmébe ajánlani jelen írásom címét mindazon nőknek és lányoknak, akik még mindig rágódnak a jelen írás alapját adó kérdésen.

Reklámok
Kategória: Kapcsolatok, Kommunikáció, Pszichológia, Társadalom
Címke: , , , , , , , , , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Itt szólj hozzá :)

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s